Június 10. Kedd
Shanon vagyok, Shanon Donoven. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha naplót fogok írni. Igaz, most sem azt teszem, hanem feljegyzem azt, amit a barátaimmal véghez akarunk vinni.
Öt évvel ezelőtt az egyetem utolsó évében eldöntöttük, mi négyen: April Summers, Ken Gordon, Jason Duran és én, hogy a harmincadik születésnapunk különleges lesz, mert életünk legnagyobb kalandjába vetjük bele magunkat.
És ez a nap nemsokára eljön, mégpedig hetvenkét óra múlva, mivel mind a négyen június tizenharmadikán születtünk.
Emlékszem, mikor megismertem a srácokat, teljesen megváltozott az életem. Mind a négyen gazdag családok gyerekei vagyunk, és nekem akkoriban a pénz egy olyan dolog volt, amit szabadon költhettem. De April felnyitotta a szememet, hogy a pénzt nem csak felesleges dolgokra lehet költeni. Miután befejeztük a négy évet, leültünk és mondhatni számot vetettünk az életünkről. Rájöttünk, hogy csináltunk már hülyeségeket, de olyan igazi nagy kaland még nem volt egyikünk életében sem. Tudni kell, hogy New Yorkban élünk, ahol minden csupa csillogás és nyüzsgés, de mi mindig is a szabadba vágytunk. Hajt minket a kalandvágy, az adrenalin érzete a testünkben, és mivel mindannyiunk vágyott Dél-Amerika őserdejébe, elhatároztuk, hogy a születésnapjainkon ejtőernyővel kiugrunk egy kisgépből a dzsungel felett, és bebarangoljuk azt. Ehhez viszont alapos felkészülés kellett, emellett kegyetlen állóképesség az életben maradáshoz egy olyan vidéken, ahol vagy tikkasztó a hőség, vagy ömlik az eső, az állat– és növényvilágáról nem is beszélve. De mi mindenre felkészültünk.
Ken minden létező nyelven beszél, és lassan egy saját nyelvet is létrehoz. April pedig olyan orvosi szaktudással rendelkezik, hogy két vadászkéssel megműt bárkit. Jasonnak a fizikai, vagyis testi képességei nem elhanyagolhatóak, és ahány harcmodor létezik, abban ő otthon van, ugyanúgy, ahogy betéve tudja Dél-Amerika növényvilágát a legkisebb bokortól a legmagasabb fáig. Én az állatvilággal vagyok tisztában, és az összes beszerezhető fegyvert kezelem. Igaz, a közelharc nem az erősségem, viszont késsel, pisztollyal, csigásíjjal verhetetlen vagyok, nem beszélve arról a tudásról, amit a nagybátyámtól szereztem, aki robbanóanyag szakértő. Ezáltal olyan dolgokból is képes vagyok bombát készíteni, ami az emberek többségének átlagos dolgok. Viszont a többiek is értenek a fegyverekhez valamennyit, de igazából ez az én szakterületem.
A mai nap utoljára ültünk össze átbeszélni a dolgokat. Megbeszéltük, hogy nem viszünk sok dolgot. Mindenki egy hálózsákot, két kulacsot, maximum három váltás ruhát, iránytűt és vészhelyzet esetére telefont hozhat magával. Na meg egy-két fegyvert. Késeket, bozótvágót, pisztolyt. Én azért pakoltam be ezekből egy picivel többet, és az íjamról sem voltam hajlandó tárgyalni, hiszen nem egy egyszerű túrára indulunk, ahonnét holnap már haza is jövünk. Vadállatok fognak minket körülvenni, amiket puszta kézzel nem fogunk tudni elintézni, így elkelnek azok a dolgok, amiket bepakoltam. Mondjuk, dinamitot nem tudom, hogy miért tettem a csomagomba, de úgy gondolom, nem árt, ha van nálunk. Viszünk még pár napra elegendő vizet is, mert ahol kiugrunk, onnan nem messze van egy forrás, ahol tudjuk majd pótolni a vízhiányt, ha szükséges lenne. Egyébként Dél-Amerika fontosabb helyeinek koordinátáit négy részre osztottuk és mindenki betanulta a magáét. Ha azt nézzük, mindenre gondoltunk, és amire lehetett, arra fel is készültünk.
Június 13. Péntek
- Mindjárt ugrunk – próbálta túlkiabálni a kisgép hangját Jason, mi pedig csak bólintottunk, és pillanatokkal később már a föld felé zuhantunk. Ugrottam már ejtőernyővel, mégis ez valahogy más volt, talán a hajnali szürkület miatt.
- Mindenki sikeresen földet ért? – nézett körbe Ken, majd megnyugodott, amikor intettünk felé. – Akkor jó – nyugtázta ezt egy mosollyal.
- Na, merre induljunk? – kémlelte a tájat April.
- Északra – mutatott a sötétségbe Jason, majd elindult, mi meg követtük és próbáltunk együtt maradni. Be kell vallanom, hogy féltem, de szerintem a többiek is, persze egyikünk sem mutatta. Persze minden kis neszre felkaptuk a fejünket.
Mikor már kezdett világosodni, csodásabbnál csodásabb élőlények hagyták el a rejtekhelyeiket. Minden apró állatra figyeltünk és szóltunk egymásnak, hogy a másik is megnézhesse. Jason a növényeket tanulmányozta, és néha-néha elejtett róluk egy-két dolgot. Volt, hogy leveleket nyomott a kezünkbe, hogy szagoljuk meg vagy éppen kenjük be vele a tarkónkat, mert élénkítő hatással van a szervezetre. De kaptunk különböző bogyókat is, melyek közül voltak igen ízletesek is. Mondjuk Kennek soha nem ízlett egy sem, és jókat nevettünk, amikor különböző nyelveken bosszankodott. Annyira jól telt az első fél napunk, hogy este a tábortűz mellett ugyanolyan felszabadultam csevegtünk, mintha csak egy biztonságos ház négy fala között lennénk. Viszont nem alhattunk sokat, mert felváltva őrködtünk, főleg a tűz miatt. De ez pár nap múlva nem segített, mert egy jaguár a második nap után elkezdett minket követni, de úgy voltunk vele, hogy amíg nem támad meg minket, nem bántjuk. Csakhogy kiderült, hogy nem egyedül volt. A párja jóval mögötte jött, de ezt csak akkor vettük észre, amikor lelőttem a nőstényt, és a hím a semmiből Kenre ugrott, és szétmarcangolta a jobb kezét. Ám April nem hiába volt velünk, mert gyönyörűen helyrehozta a karját. Aztán őt marta meg egy kígyó a kézfején, de gyorsan kiszívta a mérget, amire Jason adott neki egy levelet, amitől nem lázasodott be és duzzadt meg a keze.
Az ötödik napon elértük a forrást, ahol megtöltöttük a vizes tartályokat és a kulacsainkat. Le is fürödtünk volna a folyóban, melybe a forrás folyt, ha nem hemzsegett volna a piranáktól. De muszáj valahogy lemosakodnunk és a ruháinkat is átöblíteni, mert a tikkasztó hőségben mindegyikünkről folyt már a forró, sós verejték.
Szerencsére találtunk egy kiálló sziklát, mely előtt kisebb vízesést képzett a forrás, függönyt képezve. Fogjuk rá, hogy sikerült tisztálkodnunk. A sziklán egy ember fért csak el, de nagyon óvatosnak kellett lenni, mert a felülete iszonyúan csúszott, és ha leesünk, annak fájdalmas következményei lettek volna. Miután mindenki végzett, én gyorsan átöblítettem a ruháinkat. April tűzet rakott és két fa közé feszített ki kötelet, melyen szétterítettem a vizes ruháinkat. Ezután ledőltünk a kiterített hálózsákokra és beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy benne még mindig nagyon él a jaguártámadás, vagyis inkább az, ahogy Kent megsebesítette a nagymacska. Én ekkor jöttem rá, hogy számára a férfi többet jelent, mint egy barát. Azonban ezen felismerésemet nem említettem meg neki.
Este fél kilenc körül lehetett, és az idő lassan telt, míg a fiúk visszaértek a vadászatról. Sajnos nem tudtam nekik megmondani, hogy mit is fogtak, mert csak a lenyúzott testtel tértek vissza. Annyit tudtam csak biztosan, hogy valami nyúlféle lesz a vacsoránk. Jason hozott nekünk vizet, hogy megtisztítsuk a húst, majd miután ezzel megvoltunk, nyársra húztuk és ropogósra sütöttük.
Éppen az utolsó falatoknál tartottunk, amikor nem messze tőlünk lövéseket hallottunk. Magunkhoz vettük a fegyvereinket, eloltottuk a tüzet, majd az éjjel látokkal a kezünkben, amit Jason adott nekünk, elindultunk a semmibe. Ekkor jöttem csak rá, hogy Ken kivételével mindenki a kelleténél több mindent hozott magával. Magamról ezt tudtam is, mert azért a fegyvereknek volt ám súlyuk, Aprilnél viszont egy doboznyi mobil kórház volt, amit azt sem tudom, hogy hogyan szerzett be. Jason pedig olyan technikai kellékeket csempészett a táskájába, amiket eddig csak a filmekben láttam. Egyedül Ken lógott ki a sorból, mert ő csak azt hozta, amiket megbeszéltünk, leszámítva a méregdrága laptopot, melyet úgy óvott, mintha a barátnője lenne.
Gyorsan, mégis hangtalanul lopakodtunk a hangok irányába, melyek tulajdonosait egyre közelebb éreztünk magunkhoz. Mikor már világosságot, vagyis tábortüzek lángjait láttuk magunk előtt, a fák közül néztük a történteket.
Egy bennszülött törzset tartottak rettegésben felfegyverzett katonák, akiknek semmi esélyük nem volt ellenük, főleg, hogy alig voltak huszonöten. Voltak ott gyerekek, nők, idős emberek, akiknek a halk zokogásuk elveszett egy fiatal férfi eszeveszett ordítása közepette, aki meglepő módon a nyelvünkön beszélt, aztán egy számunkra ismeretlen nyelven. Ekkor Kenre néztünk, akinek az arcáról leolvasható volt, hogy minden egyes szavát értette. Kiderült, hogy a katonák egy kolumbiai drogbáró emberei, akiket azért küldtek ide, hogy kiszedjék a törzsből annak a barlangnak a titkát, mely szerintük gyémántot rejt.
Én hallgattam ugyan Kent, de a tekintetem beleveszett az előttem állók könnyeibe, és legszívesebben azonnal a segítségükre siettem volna. Sosem láttam még ennyi rémült és megalázott embert, akik meg sem próbálnak küzdeni az életükért, csak beletörődnek a sorsukba. De legjobban a mocskos kapzsiság iránti gyűlöletem tört a felszínre, mely képes elpusztítani egy egész törzset, csak azért, hogy még több nulla gyarapítsa egyes pénzéhes embereknek a számláját, vagy éppen egy gyémánt nyakék tetszelegjen valamely nő nyakában. Bevallom, mert minek tagadjam, hogy gazdag vagyok, de sosem folyamodnék semmilyen ehhez hasonló módszerhez. Gondolataimból a kikötözött férfi fájdalmas kiáltása sodort vissza a jelenbe, amitől a szemeim tágra nyíltak.
Egy három év körüli kisgyermeket vezettek a férfi elé, majd kérdések tömkelegével bombázták, melyekre nem kaptak választ, ezért a következő pillanatban szemrebbenés nélkül tarkón lőtték a gyereket, akihez rohant volna oda feltételezhetően az édesanyja, aki ezután három golyót kapott a mellkasába. Elhűlve, de felfűtött dühvel markoltam a vizes homokba, ahogyan Jason is ezt tette. April pedig beletemette az arcát Ken vállába és hangtalanul zokogott. Amikor megláttam, hogy a gyerek élettelen testét csak úgy arrébb rúgják, majd a nő holttestét úgy dobják mellé, mint egy darab szemetet, remegő kezekkel markoltam meg a mellettem lévő fát. Jason a vállamra tette a kezét, amely most nemhogy megnyugtatott, hanem még idegesebbé tett.
Belegondoltam, hogy itt vagyunk a semmi közepén, ahol csak egy jó kalandot szerettünk volna, mégis belecsöppentünk egy hatalmi harcba, ahol rajtam kívül senki sem akart segíteni. Vagyis Jasonön láttam, hogy ő is menne és elintézné a fickókat, de Ken semmit mondó tekintete és az, ahogyan rám nézett, minden elárult, főleg ahogy Aprilt ölelte.
Ken köztünk az ész, aki nem szereti az erőszakot, de minden egyes edzésre eljött velünk, és mindent megtanult, amit mi is tudtunk. Eljárt velünk a lőtérre is, ahol minden egyes alkalom szerintem nyomott hagyott a lelkében, mert az édesapja egy rablótámadás áldozata lett és három golyóval a fejében végezte. Ezt a fia sosem tudta feldolgozni, mégis töretlenül megtanult mindent, amit a fegyverekről tanítottam nekik. És igen, fegyverek, ha már nem akarnak semmit sem tenni, akkor is tudniuk kell, hogy talán lenne esélyünk. Ezért letettem a táskámat a földre, és a titkos helyekről előszedtem a bennük rejlő fegyvereket. Eleve mindenkinél ott volt a sajátja, de ezekkel most már dupla fegyverzettel álltunk a semmi közepén.
April kezdett megnyugodni és mintha az elszántság szikráját fedeztem volna fel a szemeiben. Ezért megtöltöttük az összes Magnumot. Volt nálunk Magnum Eagle, negyvennégyes és negyvenegyes, elég tölténnyel, úgy gondolom. Mindegyikünk jó lövő volt, de ezt csak a lőtéren teszteltük eddig. Ezután előkerültek a kések, méghozzá a vadászkések, mellyel nem szimpla felületi sebet lehet ejteni, hanem teljesen szétroncsolható vele a testfelület a recézett penge miatt. Aztán nálam ott volt még a csigás íj, amihez harminc darab íj tartozott, viszont amikor előkerült a pár darab dinamit, ami a táska legalján pihent, a többiek arcára kiült a megdöbbenés.
- Most mi van? – kérdetem tőlük. – Én örülök, hogy elhoztam, mert valamiért úgy érzem, hogy szükségünk lesz rá.
- Remélem, hogy nem – jelentette ki Ken, de a következő percek száznyolcvan fokos fordulatra késztették.
Egy fiatal lány hangos zokogása hatolt a tudatunkba, akit a következő percben fejbe lőttek, és a kivégzője arcán széles mosoly jelent meg, amikor megállapította, hogy vége. De ezzel mindenkinél betelt a pohár. Nem akartunk még több áldozatot, főleg, ha tudunk segíteni. Viszont azt nem tudtuk, hogy hogyan. Lerohanjuk őket, vagy agyaljunk ki egy stratégiát? Fogalmunk sem volt.
Aztán Ken felkapta a fejét, mivel a katonák vezetője az egyik emberével beszélgetett. Kiderült, hogy hajnalban páran elmennek ételért, ami három órát fog igénybe venni. Ezért vártunk. Körülbelül három órakor négyen beültek egy dzsipbe, és szélsebesen elhajtottak, de nekünk még mindig várni kellett egy órát, hogy messzebb kerüljenek. Addig most már tényleg a lehetséges mentőakcióról kellett beszélnünk.
Először arra gondoltunk, hogy a főnöküket kellene elfogni, de ekkor rájöttünk, hogy ezeknek a hűség nem ér semmi, mert náluk csak a pénzt az Isten. Aztán gondoltuk, hogy ajánlunk nekik pénzt, de ezt az ötletet olyan gyorsan elvetettük, hogy végig sem tudtuk gondolni. Ezért a legkézenfekvőbb terv maradt, mégpedig a meglepetés ereje. Nem akartunk senkit megölni, megbeszéltük, hogy olyan helyekre célzunk, mint a térd vagy a csukló, esetleg lágyék, de annál a legnagyobb az elvérzés veszélye.
Ahogy vártuk annak az egy órának az eltelését, egyre idegesebbek lettünk. Mikor szóltam, hogy negyed óra van még hátra, April félrehívta Kent, és tudtam, hogy mit mond neki. Bevallja, hogy szereti és megkéri, hogy ha kijutunk innen, akkor próbálják meg együtt. Oda se kellett néznem, hogy tudjam a férfi válaszát, de azért mégis rájuk néztem, de a csókjuk mindent elárult. Szeretik egymást, ez a pillantásukból is érződik. Elgondoltam, hogy otthon mennyit fogjuk őket ugratni, amiért ennyit vártak és pont egy ilyen esemény kellett, hogy elmondják egymásnak az érzéseiket. Tudom, hogy April szeretne már családot, főleg gyereket, de eddig azt hajtogatta, hogy nem találta még meg az ideális férfit, eddig a percig.
- Shanon, menjünk, csináljunk valamit, mert megzavarodom – térdelt le hozzám Jason a nyirkos homokba. A szemei félelemmel voltak telve, de a tettvágy is hajtotta. Ekkor a többiek is mellénk sétáltak és megbeszéltük, hogy a négy őr lesz az első, akiket ki kell iktatnunk. De ha lövünk, akkor arra felfigyel mindenki.
- Tessék, itt van egy-egy fa, elég masszívak, ha ezzel kapnak egyet, tuti elájulnak – nyújtotta nekünk Ken a vastag ágakat.
- Igen, ha pedig nem, akkor megfordítod a fegyveredet és a markolattal adsz neki, elég tömör és kemény – forgattam meg a kezemben az egyik félautomatát.
April bólintott, majd szétszóródtunk. Elsőre sikerült is átjutnunk az őrségen, majd Jason a főnököt fogta el, aki a verekedés közben meglőtte őt. Ekkora odasereglettek a többiek, ami egy kisebb fegyveres harcot jelentett. Sajnos nem csak ők sérültek meg, hanem mi is. Kent combon és vállon találták, míg Aprilt hasba lőtték, de ő azt mondta, hogy csak felszíni sérülés. Viszont Jasont is meglőtték, sőt a katonák vezére a fejéhez tartotta a gépfegyvert, de ő semmi mást nem csinált, csak rám nézett. Én dermedten térdeltem éppen a földön April mellett, a kezemben a töltény nélküli fegyverrel, és a szívem felett egy jókora lukkal, melyből patakként folyt a vér, de tennem kellett valamit. Ken ekkor odalökte az íjamat, én pedig gondolkodás nélkül felvettem, majd a szélsebesen vágtató íj úgy hatolt át a férfi koponyáján, mint kés a vajon. Soha nem öltem még embert, de most megtettem.
Nem tudom, hogy miért, de nem éreztem bűntudatot, viszont a környezet egyre gyorsabban forgott velem, és ájultam zuhantam April mellé. Fogalmam sincs, mennyi ideig voltam eszméletlen, de mikor magamhoz tértem, a kezeimet Jason szorította hátra, a lábaimat pedig Ken fogta le, April meg egy szikével közeledett felém.
- Mi a francot csinálsz? – Próbáltam kiszabadulni, persze hiába.
- Shanon, ne mozogj, az egyik golyó bekerült a véráramlatba! Nagy nehezem kitapogattam, de ki kell venni, mert közeledik a szíved felé – simogatta meg barátnőm az arcomat.
- Te most fel akarsz engem vágni?
- Muszáj lesz, mert nem fogsz meghalni addig, amíg én itt vagyok! Előre szólok, hogy fájni fog, nagyon, úgyhogy tőlem ordíthatsz, vagy amit csak akarsz, de nem mozdulhatsz meg – vette kezei közé az arcomat.
Bólintottam egyet, és inkább elfordítottam a fejemet, hogy még véletlenül se lássak semmit, de a fájdalom, amit ezután éreztem, ordításra, sőt üvöltésre késztetett. Csukott szemmel próbáltam tűrni, de minél jobban tűrtem, annál nagyobb volt a fájdalom. Éreztem Jason remegő testét és kezeit, melyekkel próbált teljes erejéből lefogni. Aztán April kiszedte a golyót, amitől megkönnyebbültem ugyan, de a következő mondatára már szabadulni akartam. Közölte, hogy mivel megsértett egy eret, a vérzést valahogy el kell állítanunk, ezért a tűzbe tartott egy vadászkést, majd azt belehelyezte a sebbe. Ha eddig fájdalmat éreztem, az semmi volt ehhez képest. Azt hittem, hogy meggyullad a bőröm és porrá égek, de ennél is szörnyűbb volt az égett hús és bőr szaga, melytől nem csak az én gyomrom, hanem a többieké is felfordult.
Ken már nem fogta a lábamat, mert az erdőbe rohant és egy fát támasztva hányt, Jason pedig a hajamba próbálta temetni az arcát. De April még nem végzett, és szüksége lett volna Kenre, aki nagyon rossz színben volt. Ekkor egy férfi és egy nő lépett mellénk, hogy ők fogják le a lábaimat.
Az arcuk háláról árulkodott, de a félelem még mindig uralta a testüket. Barátnőm ezután összevarrta egy másik sérülésemet, aztán Kenhez sietett. Mikor visszajöttek hozzánk a törzs tagjai, vizet hoztak nekünk, majd arra lettünk figyelmesek, hogy az erdőből egyre többen és többen jönnek elő. Mi azt hittük az elején, hogy a törzs csak annyi tagot számlál, amennyit az elején láttunk, de ez nem így volt. Főként nők és gyerekek jelentek meg, de elvétve egy-két férfit is láttunk. Aztán megjelent egy idős férfi, aki felénk közeledett, majd elkezdett hozzánk beszélni.
Ken értette, amit mond, és bőszen fordította nekünk. Tsonga, a törzsfőnök megköszönte az önfeláldozásunkat és a lelkierőnket, mert szerinte nem sok ember tette volna meg azt, amit mi. Ezután elmesélte, hogy mit is akartak ezek a férfiak, de mi elmondtuk neki, hogy tudjuk. Ekkor ő a közeli hasadékra mutatott és elindult felé, intve nekünk, hogy kövessük.
Mikor bementünk a barlangba, ami tulajdonképpen nem is nevezhető annak, elsőre nem tudtuk, hogy miért is kellett bejönnünk ide. De amikor pár perccel később a nap felkelt és a sugarai behatoltak a hasadék egyes repedésein, a fal megannyi helyen fényben úszott. Az egész helyiség gyémántot rejtett magában, melyet a törzs őrzött az idők kezdete óta. Ez volt a népe kincse, amit az istenek ajándékoztak nekik, de csak csodálhatták azt, és az életük árán is megvédték. Tsonga elmondta, hogy a katonák vissza fognak jönni, ezért inkább látja ezt a helyet a földdel egyenlőnek, mintsem bárki elvigyen innen egy darabnyit is. Én pedig ekkor felajánlottam a segítségemet. Megteszem azt, amit szeretne. Felrobbantom a hasadékot, és ezután senki sem fog rátalálni a gyémántokra.
A törzs elfogadta ezt, így Jason elment a dinamitokért, April és Ken pedig a többi falubelivel maradt. Én nem voltam valami jól, de be kellett tartanom, amit ígértem, ezért a barlang legfőbb pontjaira helyeztük a húsz centi hosszú rudakat, amikhez rögzítettem a gyújtózsinórt, majd óvatosan letekerve helyeztem azt a földre, miközben kifelé hátráltam. Kiérve meggyújtottam a kanóc végét, és rohantam is a többiekhez. A dinamit nem ég gyorsan, de annál hirtelenebb robban, ezért is ijedtem meg, mikor eszméletlen nagyot szólt a hátam mögött.
A törzs tagjai némán siratták a barlangot, ám a megkönnyebbülés is tükröződött a tekintetükben. Megtudtuk, hogy elmennek erről a helyről és valahol máshol telepednek le. Ennek nagyon örültünk, viszont már mi is szabadultunk volna innen. Úgy gondoltuk, hogy telefonon hívunk valami segítséget, aztán mikor hazaérünk, megpróbáljuk elfelejteni ezt az egészet, ám ekkor Jason összeesett. Odarohantunk hozzá, majd April megvizsgálta. Kiderült, hogy a hasát ért lövés súlyos volt, de ő ezt eltitkolta, ezért nagyon sok vért vesztett, ami sokkos állapotot is okozhat. Ekkor Ken cselekedett és segítséget hívott, ami fél óra múlva meg is érkezett, de addigra már mi egy másik helyen voltunk, mert nem akartuk megvárni a visszatérő katonákat.
A helikopter, ami értünk jött egy jól felszerelt kórházba vitt minket, ahol Jason több órás műtéten esett át, viszont az állapota kritikus volt. Három nap múltával mondta azt az orvos, hogy felépül. Ezalatt az idő alatt nem mozdultam mellőle. April és Ken pedig béreltek egy szállodai szobát, majd vettek mindannyiunknak tiszta ruhákat. Egy hetet töltött barátunk a kórházban, miután hazamentünk New Yorkba.
Egy év elteltével
Egy év telt el életünk legszörnyűbb napja óta, mely mindegyikünket megviselte. Én hónapokon keresztül zihálva, sikítva ébredtem fel hajnalok hajnalán, aztán csak mereven bámultam a plafont és a könnyeim égették az arcomat. Jason beletemette magát a harcművészetekbe és éjt-nappallá téve képezte magát. April és Ken összeköltöztek, ami talán segített nekik túltenni magukat Dél-Amerikán.
Most éppen a közeli parkba tartok, ahol Aprillel fogok találkozni. Gyakran jövünk ki erre a helyre, ahol csak ülünk a megszokott tölgyfánk alatt és némán emlékezünk. Ahogy megláttam őt, nagyon megörültem, hiszen valamiért sugárzott a boldogságtól és mikor egymással szemben álltunk szorosan megölelt. Aztán mindketten a másik nyakában lévő ékszert figyeltük.
Emlékszem, amikor már a repülőn ültünk és hazafelé tartottunk a kórházban töltött egy hét után, Jason mindenkinek átnyújtott egy kicsinyke bőrtarisznyát, melyben csiszolatlan, megmunkálatlan gyémántdarab volt, amit a törzstől kaptunk. Mikor hazaértünk, Aprillel nyakláncot csináltattunk a sajátunkból, a fiúk pedig elvileg féltve őrizték a sajátjukat. Azonban Ken pár héttel ezelőtt egy gyémántgyűrűt csináltatott belőle és megkérte a barátnőm kezét, aki boldogan újságolta nekem az örömteli hírt. Annyira jó volt látni, hogy boldogok és sikerült túllépniük mindenen. Természetesen az esküvőjükön Jason és én leszünk a tanúk, ami nagy megtiszteltetés a számunkra.
- Shanon, gyere már – húzott magával April. Mikor a fánk alá értünk meglepődtem, mert a fiúk is ott voltak, holott ezelőtt soha nem tartottak velünk a parkba. De nem ez volt a legfurcsább, hanem Jason, akin öltöny volt. Láttam rajta, hogy rettenetesen ideges, járnak a kezei-lábai, de nem tudtam, hogy mi történhetett. Ekkor Ken bátorítóan ránézett, majd felém biccentett. Elsőre azt gondoltam, hogy elment az eszük, de aztán a pillanat tört része alatt lefagytam, mert Jason elém lépett, sőt letérdelt elém. Valahol sejtettem, hogy mit szeretne, de nem voltam erre felkészülve, hiszen csak nemrég mertük bevallani egymásnak és magunknak is, hogy szeretjük a másikat. Nem beszéltünk még semmi konkrétról, nem költöztünk még össze, mégis itt van előttem egy gyűrűvel a kezében.
Láttam, hogy szóra nyitná a száját, de megakadályoztam benne, hiszen nem kellenek szavak ahhoz, hogy tudjam, mit akar kérdezni. Ezért inkább a kezemet nyújtottam, melynek a gyűrűsujjára lassan, mégis határozottan felhúzta a gyűrűt, melyet ő is a saját gyémántjából készíttetett.
