2010. július 29., csütörtök

VÉRES VALÓSÁG

Június 10. Kedd


Shanon vagyok, Shanon Donoven. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha naplót fogok írni. Igaz, most sem azt teszem, hanem feljegyzem azt, amit a barátaimmal véghez akarunk vinni.


Öt évvel ezelőtt az egyetem utolsó évében eldöntöttük, mi négyen: April Summers, Ken Gordon, Jason Duran és én, hogy a harmincadik születésnapunk különleges lesz, mert életünk legnagyobb kalandjába vetjük bele magunkat.


És ez a nap nemsokára eljön, mégpedig hetvenkét óra múlva, mivel mind a négyen június tizenharmadikán születtünk.


Emlékszem, mikor megismertem a srácokat, teljesen megváltozott az életem. Mind a négyen gazdag családok gyerekei vagyunk, és nekem akkoriban a pénz egy olyan dolog volt, amit szabadon költhettem. De April felnyitotta a szememet, hogy a pénzt nem csak felesleges dolgokra lehet költeni. Miután befejeztük a négy évet, leültünk és mondhatni számot vetettünk az életünkről. Rájöttünk, hogy csináltunk már hülyeségeket, de olyan igazi nagy kaland még nem volt egyikünk életében sem. Tudni kell, hogy New Yorkban élünk, ahol minden csupa csillogás és nyüzsgés, de mi mindig is a szabadba vágytunk. Hajt minket a kalandvágy, az adrenalin érzete a testünkben, és mivel mindannyiunk vágyott Dél-Amerika őserdejébe, elhatároztuk, hogy a születésnapjainkon ejtőernyővel kiugrunk egy kisgépből a dzsungel felett, és bebarangoljuk azt. Ehhez viszont alapos felkészülés kellett, emellett kegyetlen állóképesség az életben maradáshoz egy olyan vidéken, ahol vagy tikkasztó a hőség, vagy ömlik az eső, az állat– és növényvilágáról nem is beszélve. De mi mindenre felkészültünk.


Ken minden létező nyelven beszél, és lassan egy saját nyelvet is létrehoz. April pedig olyan orvosi szaktudással rendelkezik, hogy két vadászkéssel megműt bárkit. Jasonnak a fizikai, vagyis testi képességei nem elhanyagolhatóak, és ahány harcmodor létezik, abban ő otthon van, ugyanúgy, ahogy betéve tudja Dél-Amerika növényvilágát a legkisebb bokortól a legmagasabb fáig. Én az állatvilággal vagyok tisztában, és az összes beszerezhető fegyvert kezelem. Igaz, a közelharc nem az erősségem, viszont késsel, pisztollyal, csigásíjjal verhetetlen vagyok, nem beszélve arról a tudásról, amit a nagybátyámtól szereztem, aki robbanóanyag szakértő. Ezáltal olyan dolgokból is képes vagyok bombát készíteni, ami az emberek többségének átlagos dolgok. Viszont a többiek is értenek a fegyverekhez valamennyit, de igazából ez az én szakterületem.


A mai nap utoljára ültünk össze átbeszélni a dolgokat. Megbeszéltük, hogy nem viszünk sok dolgot. Mindenki egy hálózsákot, két kulacsot, maximum három váltás ruhát, iránytűt és vészhelyzet esetére telefont hozhat magával. Na meg egy-két fegyvert. Késeket, bozótvágót, pisztolyt. Én azért pakoltam be ezekből egy picivel többet, és az íjamról sem voltam hajlandó tárgyalni, hiszen nem egy egyszerű túrára indulunk, ahonnét holnap már haza is jövünk. Vadállatok fognak minket körülvenni, amiket puszta kézzel nem fogunk tudni elintézni, így elkelnek azok a dolgok, amiket bepakoltam. Mondjuk, dinamitot nem tudom, hogy miért tettem a csomagomba, de úgy gondolom, nem árt, ha van nálunk. Viszünk még pár napra elegendő vizet is, mert ahol kiugrunk, onnan nem messze van egy forrás, ahol tudjuk majd pótolni a vízhiányt, ha szükséges lenne. Egyébként Dél-Amerika fontosabb helyeinek koordinátáit négy részre osztottuk és mindenki betanulta a magáét. Ha azt nézzük, mindenre gondoltunk, és amire lehetett, arra fel is készültünk.


Június 13. Péntek


- Mindjárt ugrunk – próbálta túlkiabálni a kisgép hangját Jason, mi pedig csak bólintottunk, és pillanatokkal később már a föld felé zuhantunk. Ugrottam már ejtőernyővel, mégis ez valahogy más volt, talán a hajnali szürkület miatt.


- Mindenki sikeresen földet ért? – nézett körbe Ken, majd megnyugodott, amikor intettünk felé. – Akkor jó – nyugtázta ezt egy mosollyal.


- Na, merre induljunk? – kémlelte a tájat April.


- Északra – mutatott a sötétségbe Jason, majd elindult, mi meg követtük és próbáltunk együtt maradni. Be kell vallanom, hogy féltem, de szerintem a többiek is, persze egyikünk sem mutatta. Persze minden kis neszre felkaptuk a fejünket.


Mikor már kezdett világosodni, csodásabbnál csodásabb élőlények hagyták el a rejtekhelyeiket. Minden apró állatra figyeltünk és szóltunk egymásnak, hogy a másik is megnézhesse. Jason a növényeket tanulmányozta, és néha-néha elejtett róluk egy-két dolgot. Volt, hogy leveleket nyomott a kezünkbe, hogy szagoljuk meg vagy éppen kenjük be vele a tarkónkat, mert élénkítő hatással van a szervezetre. De kaptunk különböző bogyókat is, melyek közül voltak igen ízletesek is. Mondjuk Kennek soha nem ízlett egy sem, és jókat nevettünk, amikor különböző nyelveken bosszankodott. Annyira jól telt az első fél napunk, hogy este a tábortűz mellett ugyanolyan felszabadultam csevegtünk, mintha csak egy biztonságos ház négy fala között lennénk. Viszont nem alhattunk sokat, mert felváltva őrködtünk, főleg a tűz miatt. De ez pár nap múlva nem segített, mert egy jaguár a második nap után elkezdett minket követni, de úgy voltunk vele, hogy amíg nem támad meg minket, nem bántjuk. Csakhogy kiderült, hogy nem egyedül volt. A párja jóval mögötte jött, de ezt csak akkor vettük észre, amikor lelőttem a nőstényt, és a hím a semmiből Kenre ugrott, és szétmarcangolta a jobb kezét. Ám April nem hiába volt velünk, mert gyönyörűen helyrehozta a karját. Aztán őt marta meg egy kígyó a kézfején, de gyorsan kiszívta a mérget, amire Jason adott neki egy levelet, amitől nem lázasodott be és duzzadt meg a keze.


Az ötödik napon elértük a forrást, ahol megtöltöttük a vizes tartályokat és a kulacsainkat. Le is fürödtünk volna a folyóban, melybe a forrás folyt, ha nem hemzsegett volna a piranáktól. De muszáj valahogy lemosakodnunk és a ruháinkat is átöblíteni, mert a tikkasztó hőségben mindegyikünkről folyt már a forró, sós verejték.


Szerencsére találtunk egy kiálló sziklát, mely előtt kisebb vízesést képzett a forrás, függönyt képezve. Fogjuk rá, hogy sikerült tisztálkodnunk. A sziklán egy ember fért csak el, de nagyon óvatosnak kellett lenni, mert a felülete iszonyúan csúszott, és ha leesünk, annak fájdalmas következményei lettek volna. Miután mindenki végzett, én gyorsan átöblítettem a ruháinkat. April tűzet rakott és két fa közé feszített ki kötelet, melyen szétterítettem a vizes ruháinkat. Ezután ledőltünk a kiterített hálózsákokra és beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy benne még mindig nagyon él a jaguártámadás, vagyis inkább az, ahogy Kent megsebesítette a nagymacska. Én ekkor jöttem rá, hogy számára a férfi többet jelent, mint egy barát. Azonban ezen felismerésemet nem említettem meg neki.


Este fél kilenc körül lehetett, és az idő lassan telt, míg a fiúk visszaértek a vadászatról. Sajnos nem tudtam nekik megmondani, hogy mit is fogtak, mert csak a lenyúzott testtel tértek vissza. Annyit tudtam csak biztosan, hogy valami nyúlféle lesz a vacsoránk. Jason hozott nekünk vizet, hogy megtisztítsuk a húst, majd miután ezzel megvoltunk, nyársra húztuk és ropogósra sütöttük.


Éppen az utolsó falatoknál tartottunk, amikor nem messze tőlünk lövéseket hallottunk. Magunkhoz vettük a fegyvereinket, eloltottuk a tüzet, majd az éjjel látokkal a kezünkben, amit Jason adott nekünk, elindultunk a semmibe. Ekkor jöttem csak rá, hogy Ken kivételével mindenki a kelleténél több mindent hozott magával. Magamról ezt tudtam is, mert azért a fegyvereknek volt ám súlyuk, Aprilnél viszont egy doboznyi mobil kórház volt, amit azt sem tudom, hogy hogyan szerzett be. Jason pedig olyan technikai kellékeket csempészett a táskájába, amiket eddig csak a filmekben láttam. Egyedül Ken lógott ki a sorból, mert ő csak azt hozta, amiket megbeszéltünk, leszámítva a méregdrága laptopot, melyet úgy óvott, mintha a barátnője lenne.


Gyorsan, mégis hangtalanul lopakodtunk a hangok irányába, melyek tulajdonosait egyre közelebb éreztünk magunkhoz. Mikor már világosságot, vagyis tábortüzek lángjait láttuk magunk előtt, a fák közül néztük a történteket.


Egy bennszülött törzset tartottak rettegésben felfegyverzett katonák, akiknek semmi esélyük nem volt ellenük, főleg, hogy alig voltak huszonöten. Voltak ott gyerekek, nők, idős emberek, akiknek a halk zokogásuk elveszett egy fiatal férfi eszeveszett ordítása közepette, aki meglepő módon a nyelvünkön beszélt, aztán egy számunkra ismeretlen nyelven. Ekkor Kenre néztünk, akinek az arcáról leolvasható volt, hogy minden egyes szavát értette. Kiderült, hogy a katonák egy kolumbiai drogbáró emberei, akiket azért küldtek ide, hogy kiszedjék a törzsből annak a barlangnak a titkát, mely szerintük gyémántot rejt.


Én hallgattam ugyan Kent, de a tekintetem beleveszett az előttem állók könnyeibe, és legszívesebben azonnal a segítségükre siettem volna. Sosem láttam még ennyi rémült és megalázott embert, akik meg sem próbálnak küzdeni az életükért, csak beletörődnek a sorsukba. De legjobban a mocskos kapzsiság iránti gyűlöletem tört a felszínre, mely képes elpusztítani egy egész törzset, csak azért, hogy még több nulla gyarapítsa egyes pénzéhes embereknek a számláját, vagy éppen egy gyémánt nyakék tetszelegjen valamely nő nyakában. Bevallom, mert minek tagadjam, hogy gazdag vagyok, de sosem folyamodnék semmilyen ehhez hasonló módszerhez. Gondolataimból a kikötözött férfi fájdalmas kiáltása sodort vissza a jelenbe, amitől a szemeim tágra nyíltak.


Egy három év körüli kisgyermeket vezettek a férfi elé, majd kérdések tömkelegével bombázták, melyekre nem kaptak választ, ezért a következő pillanatban szemrebbenés nélkül tarkón lőtték a gyereket, akihez rohant volna oda feltételezhetően az édesanyja, aki ezután három golyót kapott a mellkasába. Elhűlve, de felfűtött dühvel markoltam a vizes homokba, ahogyan Jason is ezt tette. April pedig beletemette az arcát Ken vállába és hangtalanul zokogott. Amikor megláttam, hogy a gyerek élettelen testét csak úgy arrébb rúgják, majd a nő holttestét úgy dobják mellé, mint egy darab szemetet, remegő kezekkel markoltam meg a mellettem lévő fát. Jason a vállamra tette a kezét, amely most nemhogy megnyugtatott, hanem még idegesebbé tett.


Belegondoltam, hogy itt vagyunk a semmi közepén, ahol csak egy jó kalandot szerettünk volna, mégis belecsöppentünk egy hatalmi harcba, ahol rajtam kívül senki sem akart segíteni. Vagyis Jasonön láttam, hogy ő is menne és elintézné a fickókat, de Ken semmit mondó tekintete és az, ahogyan rám nézett, minden elárult, főleg ahogy Aprilt ölelte.


Ken köztünk az ész, aki nem szereti az erőszakot, de minden egyes edzésre eljött velünk, és mindent megtanult, amit mi is tudtunk. Eljárt velünk a lőtérre is, ahol minden egyes alkalom szerintem nyomott hagyott a lelkében, mert az édesapja egy rablótámadás áldozata lett és három golyóval a fejében végezte. Ezt a fia sosem tudta feldolgozni, mégis töretlenül megtanult mindent, amit a fegyverekről tanítottam nekik. És igen, fegyverek, ha már nem akarnak semmit sem tenni, akkor is tudniuk kell, hogy talán lenne esélyünk. Ezért letettem a táskámat a földre, és a titkos helyekről előszedtem a bennük rejlő fegyvereket. Eleve mindenkinél ott volt a sajátja, de ezekkel most már dupla fegyverzettel álltunk a semmi közepén.


April kezdett megnyugodni és mintha az elszántság szikráját fedeztem volna fel a szemeiben. Ezért megtöltöttük az összes Magnumot. Volt nálunk Magnum Eagle, negyvennégyes és negyvenegyes, elég tölténnyel, úgy gondolom. Mindegyikünk jó lövő volt, de ezt csak a lőtéren teszteltük eddig. Ezután előkerültek a kések, méghozzá a vadászkések, mellyel nem szimpla felületi sebet lehet ejteni, hanem teljesen szétroncsolható vele a testfelület a recézett penge miatt. Aztán nálam ott volt még a csigás íj, amihez harminc darab íj tartozott, viszont amikor előkerült a pár darab dinamit, ami a táska legalján pihent, a többiek arcára kiült a megdöbbenés.


- Most mi van? – kérdetem tőlük. – Én örülök, hogy elhoztam, mert valamiért úgy érzem, hogy szükségünk lesz rá.


- Remélem, hogy nem – jelentette ki Ken, de a következő percek száznyolcvan fokos fordulatra késztették.


Egy fiatal lány hangos zokogása hatolt a tudatunkba, akit a következő percben fejbe lőttek, és a kivégzője arcán széles mosoly jelent meg, amikor megállapította, hogy vége. De ezzel mindenkinél betelt a pohár. Nem akartunk még több áldozatot, főleg, ha tudunk segíteni. Viszont azt nem tudtuk, hogy hogyan. Lerohanjuk őket, vagy agyaljunk ki egy stratégiát? Fogalmunk sem volt.


Aztán Ken felkapta a fejét, mivel a katonák vezetője az egyik emberével beszélgetett. Kiderült, hogy hajnalban páran elmennek ételért, ami három órát fog igénybe venni. Ezért vártunk. Körülbelül három órakor négyen beültek egy dzsipbe, és szélsebesen elhajtottak, de nekünk még mindig várni kellett egy órát, hogy messzebb kerüljenek. Addig most már tényleg a lehetséges mentőakcióról kellett beszélnünk.


Először arra gondoltunk, hogy a főnöküket kellene elfogni, de ekkor rájöttünk, hogy ezeknek a hűség nem ér semmi, mert náluk csak a pénzt az Isten. Aztán gondoltuk, hogy ajánlunk nekik pénzt, de ezt az ötletet olyan gyorsan elvetettük, hogy végig sem tudtuk gondolni. Ezért a legkézenfekvőbb terv maradt, mégpedig a meglepetés ereje. Nem akartunk senkit megölni, megbeszéltük, hogy olyan helyekre célzunk, mint a térd vagy a csukló, esetleg lágyék, de annál a legnagyobb az elvérzés veszélye.


Ahogy vártuk annak az egy órának az eltelését, egyre idegesebbek lettünk. Mikor szóltam, hogy negyed óra van még hátra, April félrehívta Kent, és tudtam, hogy mit mond neki. Bevallja, hogy szereti és megkéri, hogy ha kijutunk innen, akkor próbálják meg együtt. Oda se kellett néznem, hogy tudjam a férfi válaszát, de azért mégis rájuk néztem, de a csókjuk mindent elárult. Szeretik egymást, ez a pillantásukból is érződik. Elgondoltam, hogy otthon mennyit fogjuk őket ugratni, amiért ennyit vártak és pont egy ilyen esemény kellett, hogy elmondják egymásnak az érzéseiket. Tudom, hogy April szeretne már családot, főleg gyereket, de eddig azt hajtogatta, hogy nem találta még meg az ideális férfit, eddig a percig.


- Shanon, menjünk, csináljunk valamit, mert megzavarodom – térdelt le hozzám Jason a nyirkos homokba. A szemei félelemmel voltak telve, de a tettvágy is hajtotta. Ekkor a többiek is mellénk sétáltak és megbeszéltük, hogy a négy őr lesz az első, akiket ki kell iktatnunk. De ha lövünk, akkor arra felfigyel mindenki.


- Tessék, itt van egy-egy fa, elég masszívak, ha ezzel kapnak egyet, tuti elájulnak – nyújtotta nekünk Ken a vastag ágakat.


- Igen, ha pedig nem, akkor megfordítod a fegyveredet és a markolattal adsz neki, elég tömör és kemény – forgattam meg a kezemben az egyik félautomatát.


April bólintott, majd szétszóródtunk. Elsőre sikerült is átjutnunk az őrségen, majd Jason a főnököt fogta el, aki a verekedés közben meglőtte őt. Ekkora odasereglettek a többiek, ami egy kisebb fegyveres harcot jelentett. Sajnos nem csak ők sérültek meg, hanem mi is. Kent combon és vállon találták, míg Aprilt hasba lőtték, de ő azt mondta, hogy csak felszíni sérülés. Viszont Jasont is meglőtték, sőt a katonák vezére a fejéhez tartotta a gépfegyvert, de ő semmi mást nem csinált, csak rám nézett. Én dermedten térdeltem éppen a földön April mellett, a kezemben a töltény nélküli fegyverrel, és a szívem felett egy jókora lukkal, melyből patakként folyt a vér, de tennem kellett valamit. Ken ekkor odalökte az íjamat, én pedig gondolkodás nélkül felvettem, majd a szélsebesen vágtató íj úgy hatolt át a férfi koponyáján, mint kés a vajon. Soha nem öltem még embert, de most megtettem.


Nem tudom, hogy miért, de nem éreztem bűntudatot, viszont a környezet egyre gyorsabban forgott velem, és ájultam zuhantam April mellé. Fogalmam sincs, mennyi ideig voltam eszméletlen, de mikor magamhoz tértem, a kezeimet Jason szorította hátra, a lábaimat pedig Ken fogta le, April meg egy szikével közeledett felém.


- Mi a francot csinálsz? – Próbáltam kiszabadulni, persze hiába.


- Shanon, ne mozogj, az egyik golyó bekerült a véráramlatba! Nagy nehezem kitapogattam, de ki kell venni, mert közeledik a szíved felé – simogatta meg barátnőm az arcomat.


- Te most fel akarsz engem vágni?


- Muszáj lesz, mert nem fogsz meghalni addig, amíg én itt vagyok! Előre szólok, hogy fájni fog, nagyon, úgyhogy tőlem ordíthatsz, vagy amit csak akarsz, de nem mozdulhatsz meg – vette kezei közé az arcomat.


Bólintottam egyet, és inkább elfordítottam a fejemet, hogy még véletlenül se lássak semmit, de a fájdalom, amit ezután éreztem, ordításra, sőt üvöltésre késztetett. Csukott szemmel próbáltam tűrni, de minél jobban tűrtem, annál nagyobb volt a fájdalom. Éreztem Jason remegő testét és kezeit, melyekkel próbált teljes erejéből lefogni. Aztán April kiszedte a golyót, amitől megkönnyebbültem ugyan, de a következő mondatára már szabadulni akartam. Közölte, hogy mivel megsértett egy eret, a vérzést valahogy el kell állítanunk, ezért a tűzbe tartott egy vadászkést, majd azt belehelyezte a sebbe. Ha eddig fájdalmat éreztem, az semmi volt ehhez képest. Azt hittem, hogy meggyullad a bőröm és porrá égek, de ennél is szörnyűbb volt az égett hús és bőr szaga, melytől nem csak az én gyomrom, hanem a többieké is felfordult.


Ken már nem fogta a lábamat, mert az erdőbe rohant és egy fát támasztva hányt, Jason pedig a hajamba próbálta temetni az arcát. De April még nem végzett, és szüksége lett volna Kenre, aki nagyon rossz színben volt. Ekkor egy férfi és egy nő lépett mellénk, hogy ők fogják le a lábaimat.


Az arcuk háláról árulkodott, de a félelem még mindig uralta a testüket. Barátnőm ezután összevarrta egy másik sérülésemet, aztán Kenhez sietett. Mikor visszajöttek hozzánk a törzs tagjai, vizet hoztak nekünk, majd arra lettünk figyelmesek, hogy az erdőből egyre többen és többen jönnek elő. Mi azt hittük az elején, hogy a törzs csak annyi tagot számlál, amennyit az elején láttunk, de ez nem így volt. Főként nők és gyerekek jelentek meg, de elvétve egy-két férfit is láttunk. Aztán megjelent egy idős férfi, aki felénk közeledett, majd elkezdett hozzánk beszélni.


Ken értette, amit mond, és bőszen fordította nekünk. Tsonga, a törzsfőnök megköszönte az önfeláldozásunkat és a lelkierőnket, mert szerinte nem sok ember tette volna meg azt, amit mi. Ezután elmesélte, hogy mit is akartak ezek a férfiak, de mi elmondtuk neki, hogy tudjuk. Ekkor ő a közeli hasadékra mutatott és elindult felé, intve nekünk, hogy kövessük.


Mikor bementünk a barlangba, ami tulajdonképpen nem is nevezhető annak, elsőre nem tudtuk, hogy miért is kellett bejönnünk ide. De amikor pár perccel később a nap felkelt és a sugarai behatoltak a hasadék egyes repedésein, a fal megannyi helyen fényben úszott. Az egész helyiség gyémántot rejtett magában, melyet a törzs őrzött az idők kezdete óta. Ez volt a népe kincse, amit az istenek ajándékoztak nekik, de csak csodálhatták azt, és az életük árán is megvédték. Tsonga elmondta, hogy a katonák vissza fognak jönni, ezért inkább látja ezt a helyet a földdel egyenlőnek, mintsem bárki elvigyen innen egy darabnyit is. Én pedig ekkor felajánlottam a segítségemet. Megteszem azt, amit szeretne. Felrobbantom a hasadékot, és ezután senki sem fog rátalálni a gyémántokra.


A törzs elfogadta ezt, így Jason elment a dinamitokért, April és Ken pedig a többi falubelivel maradt. Én nem voltam valami jól, de be kellett tartanom, amit ígértem, ezért a barlang legfőbb pontjaira helyeztük a húsz centi hosszú rudakat, amikhez rögzítettem a gyújtózsinórt, majd óvatosan letekerve helyeztem azt a földre, miközben kifelé hátráltam. Kiérve meggyújtottam a kanóc végét, és rohantam is a többiekhez. A dinamit nem ég gyorsan, de annál hirtelenebb robban, ezért is ijedtem meg, mikor eszméletlen nagyot szólt a hátam mögött.


A törzs tagjai némán siratták a barlangot, ám a megkönnyebbülés is tükröződött a tekintetükben. Megtudtuk, hogy elmennek erről a helyről és valahol máshol telepednek le. Ennek nagyon örültünk, viszont már mi is szabadultunk volna innen. Úgy gondoltuk, hogy telefonon hívunk valami segítséget, aztán mikor hazaérünk, megpróbáljuk elfelejteni ezt az egészet, ám ekkor Jason összeesett. Odarohantunk hozzá, majd April megvizsgálta. Kiderült, hogy a hasát ért lövés súlyos volt, de ő ezt eltitkolta, ezért nagyon sok vért vesztett, ami sokkos állapotot is okozhat. Ekkor Ken cselekedett és segítséget hívott, ami fél óra múlva meg is érkezett, de addigra már mi egy másik helyen voltunk, mert nem akartuk megvárni a visszatérő katonákat.


A helikopter, ami értünk jött egy jól felszerelt kórházba vitt minket, ahol Jason több órás műtéten esett át, viszont az állapota kritikus volt. Három nap múltával mondta azt az orvos, hogy felépül. Ezalatt az idő alatt nem mozdultam mellőle. April és Ken pedig béreltek egy szállodai szobát, majd vettek mindannyiunknak tiszta ruhákat. Egy hetet töltött barátunk a kórházban, miután hazamentünk New Yorkba.


Egy év elteltével


Egy év telt el életünk legszörnyűbb napja óta, mely mindegyikünket megviselte. Én hónapokon keresztül zihálva, sikítva ébredtem fel hajnalok hajnalán, aztán csak mereven bámultam a plafont és a könnyeim égették az arcomat. Jason beletemette magát a harcművészetekbe és éjt-nappallá téve képezte magát. April és Ken összeköltöztek, ami talán segített nekik túltenni magukat Dél-Amerikán.


Most éppen a közeli parkba tartok, ahol Aprillel fogok találkozni. Gyakran jövünk ki erre a helyre, ahol csak ülünk a megszokott tölgyfánk alatt és némán emlékezünk. Ahogy megláttam őt, nagyon megörültem, hiszen valamiért sugárzott a boldogságtól és mikor egymással szemben álltunk szorosan megölelt. Aztán mindketten a másik nyakában lévő ékszert figyeltük.


Emlékszem, amikor már a repülőn ültünk és hazafelé tartottunk a kórházban töltött egy hét után, Jason mindenkinek átnyújtott egy kicsinyke bőrtarisznyát, melyben csiszolatlan, megmunkálatlan gyémántdarab volt, amit a törzstől kaptunk. Mikor hazaértünk, Aprillel nyakláncot csináltattunk a sajátunkból, a fiúk pedig elvileg féltve őrizték a sajátjukat. Azonban Ken pár héttel ezelőtt egy gyémántgyűrűt csináltatott belőle és megkérte a barátnőm kezét, aki boldogan újságolta nekem az örömteli hírt. Annyira jó volt látni, hogy boldogok és sikerült túllépniük mindenen. Természetesen az esküvőjükön Jason és én leszünk a tanúk, ami nagy megtiszteltetés a számunkra.


- Shanon, gyere már – húzott magával April. Mikor a fánk alá értünk meglepődtem, mert a fiúk is ott voltak, holott ezelőtt soha nem tartottak velünk a parkba. De nem ez volt a legfurcsább, hanem Jason, akin öltöny volt. Láttam rajta, hogy rettenetesen ideges, járnak a kezei-lábai, de nem tudtam, hogy mi történhetett. Ekkor Ken bátorítóan ránézett, majd felém biccentett. Elsőre azt gondoltam, hogy elment az eszük, de aztán a pillanat tört része alatt lefagytam, mert Jason elém lépett, sőt letérdelt elém. Valahol sejtettem, hogy mit szeretne, de nem voltam erre felkészülve, hiszen csak nemrég mertük bevallani egymásnak és magunknak is, hogy szeretjük a másikat. Nem beszéltünk még semmi konkrétról, nem költöztünk még össze, mégis itt van előttem egy gyűrűvel a kezében.


Láttam, hogy szóra nyitná a száját, de megakadályoztam benne, hiszen nem kellenek szavak ahhoz, hogy tudjam, mit akar kérdezni. Ezért inkább a kezemet nyújtottam, melynek a gyűrűsujjára lassan, mégis határozottan felhúzta a gyűrűt, melyet ő is a saját gyémántjából készíttetett.

2010. június 20., vasárnap

KÉP

Sziasztok!

Claire volt olyan aranyos, és szerkesztett nekem egy képet a Zafír gyémánt című műhöz, amit nagyon, de nagyon köszönök neki!

Én nekem, eszméletlenül tetszik!!!!!

Remélem nektek is elnyeri a tetszéseteket!

HŰSÉG

BRIAN SZEMSZÖGE:


A fülsiketítő telefoncsörgésre ébredtem, és amikor az órára néztem az reggeli hét órát mutatott. Te jó ég, fél órája feküdtem le, és alig bírom nyitva tartani a szemem. Harmadik napja kísérleteztünk folyamatosan egy vakcinán, és nagy nehezen végeztünk csak vele. Az ujjam hegyével megpróbáltam elérni a telefont, de ez nem sikerült elsőre.


- Halló – emeltem a bal fülemhez a kagylót, a harmadik próbálkozás után.


- Jó reggelt, Brian Mccane-t keresem – mondta egy női hang, eléggé hivatalosan.


- Én vagyok Brian Mccane – ültem fel az ágyban.


- Szia Brian – változott meg a nő hangja, a pillanat tört része alatt. – Molly vagyok, Molly Price – csacsogta. Ki? Molly Price? Várjunk csak, nekem volt egy ilyen nevű gimnáziumi osztálytársam.


- Szia Molly – köszöntem, a felismerés után.


- Csak, hogy elértelek, már egy hónapja próbálom veled felvenni a kapcsolatot. Egy közösségi portálon megtaláltalak, majd küldtem neked egy üzenetet, de semmi választ nem kaptam. Aztán küldtem még jó néhányat, de azokra sem kaptam választ, és az ott található e-mail címre is küldtem leveleket, de nem történt semmi. Majd kaptam egy címet, veled kapcsolatban, ahol azt mondták, hogy elköltöztél, és nem tudják egyetlen elérhetőségedet sem. Hajnalban pedig sms-ben kaptam egy telefonszámot, és végre tudok veled beszélni – csacsogta.


- Molly, ennek a felét nem értettem, de miért keresel ennyire? – kérdeztem.


- Azért, mert osztálytalálkozót szervezek, mégpedig a tizenöt éveset, és rajtad kívül mindenki tudja már, és ott is lesznek – válaszolta.


- Értem, és mikor is lesz ez az egész? – érdeklődtem.


- Hát tudod, a mai este – mondta halkan.


- Hogy mi? – kerekedtek el a szemeim.


- Brian, sajnálom, de én, tényleg régóta próbállak felkutatni, és tudom, hogy váratlanul ér, de remélem, el tudsz jönni – hangjában bűntudat és remény keveredett.


- Sajnálom Molly, de nem hiszem, hogy ez menni fog – dőltem az ágy támlájának.


- Sajnálom, de azért elmondom, hogy hol lesz a vacsora és az utána levő kis buli. Sikerült kibérelnem az Antonie’s-t – mondta, és éreztem, hogy mennyire büszke magára. Mondjuk meg volt rá, minden oka, mert ez az étterem New Orleans legdrágább és legfelkapottabb helye, ahová igen nehezen lehet helyet kapni, nem hogy kibérelni. – Este fél nyolckor lesz a vacsora, de mindenki legalább egy órával előbb jön, hogy tudjunk csevegni – folytatta, míg én a helyen gondolkodtam.


- Köszönöm, hogy ezeket elmondtad, de nem fogok tudni elmenni – jelentettem ki határozottan.


- Rendben, azért mi számítunk rád. Na, de mennem kell, viszlát Brian – mondta bánatosan, majd miután elköszöntem, kinyomta a telefont.


Alig pár percet beszéltünk, de teljesen kiverte az álmot a szememből. Ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek egyet zuhanyozni. Mikor beléptem a kabinba a méregdrága többfunkciós panellal szemeztem, amit eddig még ki sem próbáltam. Ezért beállítottam rajta a masszázs funkciót közepes erősségűre, majd megnyitottam a meleg vizet, és a kettő összhatásától pillanatok alatt ellazultam. De egyszer csak ismét megcsörrent a telefont. Gyorsan magam köré tekertem egy törölközőt és kisétáltam a nappaliba.


- Igen, tessék – szóltam bele a telefonba morcosan.


- Brian, ismét Molly vagyok. Ne haragudj, csak elfelejtettem mondani, hogy Sarah is ott lesz este, nagy nehezen kapott kimenőt – mondta Molly, nekem pedig majdnem kiesett a kezemből a telefon.


- Oh, kösz, hogy szóltál, de …


- Semmiség, csak szerettem volna, hogy tudd. Na, szia – és ezzel letette a telefont, ahogyan én is, de valami hihetetlenül lassan. Majd visszaindultam a fürdőszobába, de a hallottakhoz nem lett volna elég egy zuhany, ide egy forró fürdő kell. Elzártam a panelt és a zuhanyt, majd a kád szélére ülve, megnyitottam a csapot.


Sarah is ott lesz ma este, csak ez járt a gondolatomban. Mi együtt jártunk a gimi utolsó két évében, sőt ugyanarra az egyetemre vettek fel minket. De egy augusztusi délután kilépett az életemből, én pedig ezt hagytam. Sőt, mi az, hogy hagytam, én vittem ki a reptérre, és remegő gyomorral és reszkető kezekkel néztem, ahogy felszáll a repülőre. Az első szemeszter alatt váltottunk egy-két levelet, de azóta nem tudok róla semmit. Akkor nagyon megtörtem, és belevetettem magam a tanulásba. Ennek köszönhetően van mikrobiológus és biokémikus végzettségem, és a dékán segítségével az egyik laboratóriumnál voltam gyakornok. Ahonnan New Orleans legpatinásabb kutatóközpontjához kerültem, és gyorsan feljutottam a ranglétra egyik vezető beosztású fokára. Laborvezető vagyok, ami elvileg semmittevésből áll, meg a beosztottjaim ellenőrzéséből, de ez nekem nem kihívás. Így történt, hogy három napig együtt dolgoztam velük, vért-verejtéket izzadva, hogy egy ellenszert kidolgozzunk. A főnököm teljesen hülyének nézett, mert ő pont az az ember, aki bezsebeli a sok pénzt a láblógatásért. De én szeretem a munkámat, és ha lehetőségem van rá, akkor élek a tudásommal, és segítem a társaimat.


A kád nagyon gyorsan megtelt, és a múltam és a jelenem történései után ismét Sarah körül jártak a gondolataim, miután a forró vízbe belemerültem. Rajta kívül nem mozgatta meg senki, sem a szívemet, sem a fantáziámat. Voltak ugyan nők az életemben, de ugyanúgy, ahogyan a barátaimnak, nekik is csak egy munkamániás fickó voltam. Párszor próbáltam felvenni a kapcsolatot Sarah szüleivel, hátha a segítségükkel fel tudom venni vele a kapcsolatot, de ők mély hallgatásba burkolóztak. Úgyhogy évekkel ezelőtt lemondtam arról, hogy viszontláthatom őt.


SARAH SZEMSZÖGE:


Egy hónappal ezelőtt gondoltam először Brianre, tizennégy év óta. Vagyis ez így hazugság, mert szinte minden nap gondolok rá, de Molly telefonhívása ébresztett rá, hogy mennyi idő telt el, és hogy mi lehet vele. Amikor otthagytam New Orleans, mert világot akartam látni, nem gondoltam volna, hogy a haditengerészet kötelékében fogom egyszer találni magamat.


A gimnázium befejezése után a szüleim elég nagy összeget raktak a bankszámlámra, ez volt ugyanis az ajándékuk, a jó bizonyítványomért. A nagyszüleim pedig egy házat szerettek volna nekem venni, de én megkértem őket, hogy várjanak ezzel egy évet, mert elhatároztam, hogy bejárom egész Észak-Amerikát. És így is tettem. Soha nem maradtam sehol egy-két napnál többet, így egy évem csak utazásból állt, de utána olyat tettem, amit magam sem gondoltam azelőtt, hogy megteszek.


A nagyapám, nyugdíjazott tábornok volt, és nagyon szerette volna, hogy a családból valaki szintén elkötelezze magát a hazának. És én megtettem, igaz csak pár évvel az után, hogy Washingtonba költöztem, miután végül is nagy nehézségek árán meggyőztem a nagyszüleimet, hogy ott vegyenek nekem házat. Nagyapa nagyon örült, mert akkor még nem tudta, de sejtette, hogy miért pont a fővárost választottam. Itt van az állam legjobb katonai főiskolája, ahová elsőre sikerült bekerülnöm. Kőkeményen tanultam, és mikor szakot kellett választanom, akkor a haditengerészetet választottam. Miután sikeresen befejeztem a négy évet, az egyik tanárom, aki mellesleg, még mindig aktív tagja volt flottának, megkérdezte, hogy aktákat szeretnék tologatni, vagy inkább a harcteret választanám. Természetesen az utóbbit választottam, és pár hétre rá be is soroztak.


Emlékszem, amikor megjelentem a kiképzőtáborban, nőket, csak elvétve láttam. Akikkel találkoztam, azokról is, mind kiderült, hogy ott dolgoztak. Megkeresve a felettesemet, közölték, hogy a hatvan újonc közül, csak harminc fog kikerülni a kötelékbe. Három szakaszra osztottak minket, és míg a másik két szakaszban voltak lányok, addig az enyémben én voltam az egyedüli. Ez addig nem is zavart, amíg meg nem tudtam, hogy a szakasz együtt alszik, együtt étkezik, és együtt csinál szinte minden létező dolgot, vagyis együtt létezik. De mivel ezt vállaltam, hamar megszoktam, a tizenkilenc társamat, hamarabb, mint ők engem. Az elején furcsa volt, hogy együtt fürödtem vad idegen férfiakkal, de nagyon gyorsan hozzá lehet szokni. Mondjuk, az embernek gondolkodni sincs, se ideje, se ereje, olyan szintű kiképzésben részesültünk.


Mindennap késő este feküdtünk és hajnalban keltünk, amit körzetellenőrzés követett. Szépen bevetett ágy, tökéletes rend a szekrényben, és az egyenruha megfelelő viselete, a bakancsról nem is beszélve, mivel azt minden este kötelező volt kibokszolni. Nem mondom, hogy nem szaladtam bele, az ágy rosszul bevetésébe, és ezért egy héten keresztül én fényesítettem a bakancsokat, de ez talán kétszer fordult elő. Viszont én voltam az egyik legjobb a szakaszban, amiért rengeteget tettem. Szabadidőmben hol az edzőteremben voltam, hol térképet olvasni tanultam, hol az óceánban úsztam, és gyakoroltam az életben maradást.


Aztán jött a hidegzuhany, főleg a csapatnak. Engem neveztek ki a szakasz élére, és ez Gregnek nem tetszett. Természetesen ennek hangot is adott, és a hadnagyunk egy versenyt hirdetett ki. Bevallom kegyetlenül féltem, mert a társam kétszer akkora volt, mint én. De ő az a tipikus egyén, aki sok izomból áll, de ha gondolkozni kell, akkor elbukik. Tudom, hogy egy bevetésen fontos a testi erő, de még fontosabb a stratégia. És abban én voltam a legjobb, így történt, hogy a tíz feladatból, csak egyetlenegyben tudott legyőzni. Igaz, eltörte az orrom, és megrepesztette három bordámat, és a singcsontomat, de el kellett fogadnia, hogy egy nő fogja diktálni a parancsokat.


Aztán kaptunk egy éles bevetést. Kiderült, hogy a tábortól nem messze léket kapott egy hajó. Megkaptuk a koordinátákat, és a felszerelést, plusz azt, hogy negyven embert kell kimentenünk tíz csónakkal. De megtettük, és úgy, hogy a csapat fele bepánikolt és csak kilenc emberre támaszkodhattam. Tehát fejenként négy ember jutott mindenkinek. Miután megvoltunk a mentéssel tudatni kellett ezt a központtal, és küldték is értünk a hajót. Mikor visszaértünk a táborba, megtudtuk, hogy nem éles bevetés volt, hanem vizsga. A kilenc társam, és én ekkor kaptuk meg az új egyenruhánkat, melyben pár napra rá, már az esküt tettük le a hazánknak.


BRIAN SZEMSZÖGE:


Fél óra lazítás után, úgy döntöttem, hogy kell a mai estére egy elegáns öltöny, úgyhogy gyorsan felöltöztem, miközben hívtam egy taxit, majd negyed óra múlva egy méregdrága üzletben válogattam. Uh, te jó ég! Én ezeknek az áraknak az ötödéért szoktam vásárolni, holott megtehetném, hogy ennyiért vegyek ruhákat. Választásom végül egy szürke, csíkos öltönyre esett, melyhez egy fehér alapon szürke csíkos inget választottam. A pénztárnál pedig ajándékba kaptam egy nyakkendőt, amely passzolt a ruhákhoz, de tuti, hogy nem fogom felvenni.


Molly azt mondta, hogy a vacsora előtt egy órával van az érkezés. Akkor én hétre fogok menni. Az út körülbelül húsz perc ide, úgyhogy háromnegyed hatkor bőven ráérek készülődni. Beállítottam hát az ébresztőt, és lefeküdtem aludni. Nem kellett sok és már aludtam is.


˜ ˚ ˜


Lecsaptam az órát, amikor vagy hatodjára kezdett el csipogni. Nagy nehezen, de kikászálódtam az ágyból, lezuhanyoztam, és felöltöztem a méregdrága öltönybe. A hajammal is kellene kezdenem valamit, de semmi energiám nincs hozzá, így csak beletúrtam, majd eligazgattam egy kis zselé segítségével, és elindultam a parkolóba.


A kocsimat ritkán használom, mert általában taxival megyek dolgozni. De a mai napon úgy éreztem, hogy ezzel kell mennem. Igaz csak, kétszemélyes, de nekem nem is volt szükségem többre.


Ahogy reggel elgondoltam, az út tényleg húsz percbe telt, nem beszélve, a parkolóból való feljutásra. De mikor az ajtó előtt álltam, ismeretlen félelem fogott el, ás haboztam, hogy belépjek. De végül megtettem, és az étterem csodálatos díszítésbe volt öltöztetve. Mikor megláttam Mollyt, önkéntelenül elmosolyodtam, mert még mindig azt a buzgó, cserfes lány benyomását kelltette, mint a gimnáziumban.


- Szia Brian – integetett felém, majd mikor odaért, megölelt. Igen, Molly egy kicsit közvetlen, néha nagyon is. A gyermeki bája, és a jó szíve miatt még gondjai lesznek az életben.


- Szia Molly – köszöntem, és ezután vagy negyed órán keresztül beszélgettünk. Megtudtam, hogy rendezvényszervező, vagyis a kapcsolatai révén sikerült elintéznie az éttermet, és, hogy nem ment még férjhez, mivel csak a munkájának él. Rájöttem, hogy nagyon hasonlít az életünk, és mind a ketten a magányba és munkába menekültünk a múltunk sérelmei miatt. Molly gimnáziumi barátja Troy egy autóbalesetben meghalt, és ezt szegény lány, csak nagy nehezen tudta feldolgozni. Igaz ez már nem látszik rajta, de úgy érzem legbelül igenis még mindig emiatt nem képes egy új kapcsolatra.


Az óra fél nyolcat mutatott és az emberek kezdtek asztalhoz ülni. Én pedig, csak a bejárati ajtót néztem, és türelmetlenül vártam, hogy Sarah belépjen rajta. De e helyett Molly fogta meg a karom, és invitált az asztalhoz, ahol éppen a pohárköszöntő közepén tartott, amikor az ajtó felé fordította a fejét, és elmosolyodott. Ezután persze mindenki arra fordult, és az én szívem ki-kihagyott egy ütemet, amikor megláttam Sarah-t. De nem csak azért, mert gyönyörű volt, hanem a rajta lévő egyenruha, akaratlanul is megmagyarázta, hogy miért is nem tudtam őt fellelni, és a szülei is miért voltak tartózkodóak, de főleg azt, hogy miért nem keresett meg engem a tizennégy év alatt. A sötétkék egyenruha, ami nagyon jól állt neki, rengeteg csillaggal és kitüntetéssel volt díszítve, amik, ha a lámpa fénye úgy esett rájuk, előkelőséget és tiszteletet parancsoltak a személye iránt. Fogalmam sem volt, hogy milyen tisztséget visel, de biztos voltam benne, hogy vezető személy lehet.


Molly letéve a poharat, elindult felé, és az egyetlen üres helyre vezette, ami mellékesen velem szemben volt. Csak néztem őt, és még köszönni sem tudtam, annyira furcsa volt őt újra látni. A vacsora szerencsére gyorsan befejeződött, de én még mindig nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy mit is kellene tennem, de legfőképpen, mit kellene mondanom. Viszont Sarah velem ellentétben elindult felém, és ekkor vettem csak észre, hogy a jobb lábára sántít.


- Szia Brian – állt meg velem szemben, és a mosolygós arca, most ugyanolyan félelemről árulkodott, mint amit én éreztem.


- Szia Sarah – nyeltem egy nagyot. Majd mielőtt bármit is mondhattam volna, megfogta a kezemet, és az erkély felé húzott. Kiérve, a friss, hűs szellő, élénkítően hatott rám, de amit ezután tett az teljesen megbénított. Letette a sapkáját a korlátra, és megcsókolt. Én visszacsókoltam, de utána, nem tettem semmi mást, csak kérdőn néztem rá.


- Ezt az elmúlt tizennégy évért – mondta, majd folytatta. – Én magyarázattal tartozom – és ekkor elindult az egyik asztalhoz, majd kihúzott két széket, és mind a ketten leültünk. – Brian, tudod, az én munkám, ami nem is munka, hanem hivatás, nem napi nyolc órából áll. Volt úgy, hogy heteket, hónapokat töltöttem egy tengeralattjárón, vagy egy anyahajón. De ez még a kisebb gond, ha azt nézzük. Volt úgy, hogy egy-egy bevetés alkalmával, napokig feküdtem kórházba, néha élet-halál között.


- És a lábaddal mi történt? – vágtam a szavaiba, mert teljesen elhűltem a hallottaktól.


- A lábammal? – kérdezett vissza megtörten. – A legutolsó akció során, elkezdték bombázni az anyahajót, aminek a fedélzetén álltam, és nagyon nagy szerencsém volt, hogy nem vesztem oda, ahogy a szakaszom, hanem csak egy korlát fúródott a térdembe. Úgy volt, hogy amputálni kell a jobb lábamat térdtől lefelé, de aztán az orvosok szerencsére össze tudták csavarozni. De ez a baleset kettétörte a karrieremet – szökött könny a szemeibe. – Tudod, már nem vehetek rész semmilyen bevetésen.


- Annyira sajnálom – húzódtam közelebb hozzá.


- Most már nem számít, mert fél éve előléptettek, ezredes lettem, és az újoncokat tanítom, plusz megkaptam a legjobb szakaszt az egységben, akik szerencsére el is fogadtak a vezetőjüknek. Igaz, csak a bázisról irányítom őket, de amikor hazaérkeznek, épségben, és élménybeszámolót tartanak, úgy érzem mintha én is ott lettem volna velük, minden egyes harcnál.


Ahogy néztem az arcát, amely egyszerre volt boldog és szomorú, rájöttem, hogy jobb volt, hogy nem keresett meg, mert nem bírtam volna elviselni, hogy olyan állapotban lássam, amilyenben egy-egy küldetés után volt. De nem hagyhattam ki, hogy végig ne nézzem a kabátján lévő csillagokat, szalagokat és kitüntetéseket. Amikor a melle vonalához értem nem hittem a szememnek.


- Sarah, ez a Navy Cross? – nyúltam óvatosan a bronz kereszt alá.


- Igen – válaszolt, viszont akkora fájdalom tükröződött a szemében, ami engem is elszomorított. – Fél éve kaptam, az utolsó bevetés után. Ez a haditengerészet második legrangosabb kitüntetés, ami a bátorságért adható. Miután megtörtént a bombázás nem történt semmi, csak a hajó süllyedni kezdett és a szakaszom kilenc tagja közül egyetlenegy élte túl. Őt felsegítettem egy mentőcsónakra, de nem hagyhattam ott a másik nyolc emberemet, hiába voltak halottak. Minden bevetés előtt megígértem a családjuknak és magamnak, hogy bármi történjen is haza fogom őket vinni. És így is tettem. Ezután két hétre nekem kellett átadnom feleségeknek, édesanyáknak az amerikai zászlót a férjeik, fiaik hősiességéért. De a legrosszabb az volt, hogy nem mondtak semmi mást, csak, hogy köszönöm. Hónapokon keresztül, és néha még most is a temetésekkel álmodom, hallom a hangos zokogásokat, és érzem a forró könnyeket, amik végig folynak az arcomon – csuklott el a hangja, de ekkor valaki Sarah nevét mondta, ő pedig rohant befelé, én pedig követtem őt.


Két egyenruhás férfi állt a terem közepén, és mikor meglátták Sarah-t tisztelegtek, ahogyan ő is.


- Ezredes, azonnal velünk kell jönnie, az egysége nemsokára indul egy bevetésre, és azt a parancsot kaptuk, hogy Önt az anyahajóra kell vinnünk – hadarta el az egyik férfi. Sarah ekkor visszanézett rám, utána a katonákra, majd elindult felém.


- Gyere velem – ez a két szó volt amit, mondott, és pedig lehajtott fejjel álltam, és nem tudtam mit kellene mondanom. Ő viszont csak megfogta a kezemet, majd végigsimított az arcomon. – Értem. Isten veled Brian.


Életemben másodszor akartam megtagadni magamtól a boldogságot, amit egy gyönyörű nő adhatna nekem. Már éppen kiléptek az ajtón, de nem engedhetem el, mint tizennégy évvel ezelőtt.


- Sarah – kiabáltam utána. – Veled megyek, de ígérd meg, hogy épségben hazajössz.


Ezt az egyet kértem tőle, ő pedig csak elmosolyodott, majd a karjaimba rohant. És a mosolya elég volt, ahhoz, hogy beragyogja az elkövetkező éveimet.

http://www.youtube.com/watch?v=eGF0vbBVqgg

(Sajnos le van tiltva a videó kódja, így csak így tudjátok meghallgatni a számot.)