HŰSÉG

BRIAN SZEMSZÖGE:

A fülsiketítő telefoncsörgésre ébredtem, és amikor az órára néztem az reggeli hét órát mutatott. Te jó ég, fél órája feküdtem le, és alig bírom nyitva tartani a szemem. Harmadik napja kísérleteztünk folyamatosan egy vakcinán, és nagy nehezen végeztünk csak vele. Az ujjam hegyével megpróbáltam elérni a telefont, de ez nem sikerült elsőre.

- Halló – emeltem a bal fülemhez a kagylót, a harmadik próbálkozás után.

- Jó reggelt, Brian Mccane-t keresem – mondta egy női hang, eléggé hivatalosan.

- Én vagyok Brian Mccane – ültem fel az ágyban.

- Szia Brian – változott meg a nő hangja, a pillanat tört része alatt. – Molly vagyok, Molly Price – csacsogta. Ki? Molly Price? Várjunk csak, nekem volt egy ilyen nevű gimnáziumi osztálytársam.

- Szia Molly – köszöntem, a felismerés után.

- Csak, hogy elértelek, már egy hónapja próbálom veled felvenni a kapcsolatot. Egy közösségi portálon megtaláltalak, majd küldtem neked egy üzenetet, de semmi választ nem kaptam. Aztán küldtem még jó néhányat, de azokra sem kaptam választ, és az ott található e-mail címre is küldtem leveleket, de nem történt semmi. Majd kaptam egy címet, veled kapcsolatban, ahol azt mondták, hogy elköltöztél, és nem tudják egyetlen elérhetőségedet sem. Hajnalban pedig sms-ben kaptam egy telefonszámot, és végre tudok veled beszélni – csacsogta.

- Molly, ennek a felét nem értettem, de miért keresel ennyire? – kérdeztem.

- Azért, mert osztálytalálkozót szervezek, mégpedig a tizenöt éveset, és rajtad kívül mindenki tudja már, és ott is lesznek – válaszolta.

- Értem, és mikor is lesz ez az egész? – érdeklődtem.

- Hát tudod, a mai este – mondta halkan.

- Hogy mi? – kerekedtek el a szemeim.

- Brian, sajnálom, de én, tényleg régóta próbállak felkutatni, és tudom, hogy váratlanul ér, de remélem, el tudsz jönni – hangjában bűntudat és remény keveredett.

- Sajnálom Molly, de nem hiszem, hogy ez menni fog – dőltem az ágy támlájának.

- Sajnálom, de azért elmondom, hogy hol lesz a vacsora és az utána levő kis buli. Sikerült kibérelnem az Antonie’s-t – mondta, és éreztem, hogy mennyire büszke magára. Mondjuk meg volt rá, minden oka, mert ez az étterem New Orleans legdrágább és legfelkapottabb helye, ahová igen nehezen lehet helyet kapni, nem hogy kibérelni. – Este fél nyolckor lesz a vacsora, de mindenki legalább egy órával előbb jön, hogy tudjunk csevegni – folytatta, míg én a helyen gondolkodtam.

- Köszönöm, hogy ezeket elmondtad, de nem fogok tudni elmenni – jelentettem ki határozottan.

- Rendben, azért mi számítunk rád. Na, de mennem kell, viszlát Brian – mondta bánatosan, majd miután elköszöntem, kinyomta a telefont.

Alig pár percet beszéltünk, de teljesen kiverte az álmot a szememből. Ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek egyet zuhanyozni. Mikor beléptem a kabinba a méregdrága többfunkciós panellal szemeztem, amit eddig még ki sem próbáltam. Ezért beállítottam rajta a masszázs funkciót közepes erősségűre, majd megnyitottam a meleg vizet, és a kettő összhatásától pillanatok alatt ellazultam. De egyszer csak ismét megcsörrent a telefont. Gyorsan magam köré tekertem egy törölközőt és kisétáltam a nappaliba.

- Igen, tessék – szóltam bele a telefonba morcosan.

- Brian, ismét Molly vagyok. Ne haragudj, csak elfelejtettem mondani, hogy Sarah is ott lesz este, nagy nehezen kapott kimenőt – mondta Molly, nekem pedig majdnem kiesett a kezemből a telefon.

- Oh, kösz, hogy szóltál, de …

- Semmiség, csak szerettem volna, hogy tudd. Na, szia – és ezzel letette a telefont, ahogyan én is, de valami hihetetlenül lassan. Majd visszaindultam a fürdőszobába, de a hallottakhoz nem lett volna elég egy zuhany, ide egy forró fürdő kell. Elzártam a panelt és a zuhanyt, majd a kád szélére ülve, megnyitottam a csapot.

Sarah is ott lesz ma este, csak ez járt a gondolatomban. Mi együtt jártunk a gimi utolsó két évében, sőt ugyanarra az egyetemre vettek fel minket. De egy augusztusi délután kilépett az életemből, én pedig ezt hagytam. Sőt, mi az, hogy hagytam, én vittem ki a reptérre, és remegő gyomorral és reszkető kezekkel néztem, ahogy felszáll a repülőre. Az első szemeszter alatt váltottunk egy-két levelet, de azóta nem tudok róla semmit. Akkor nagyon megtörtem, és belevetettem magam a tanulásba. Ennek köszönhetően van mikrobiológus és biokémikus végzettségem, és a dékán segítségével az egyik laboratóriumnál voltam gyakornok. Ahonnan New Orleans legpatinásabb kutatóközpontjához kerültem, és gyorsan feljutottam a ranglétra egyik vezető beosztású fokára. Laborvezető vagyok, ami elvileg semmittevésből áll, meg a beosztottjaim ellenőrzéséből, de ez nekem nem kihívás. Így történt, hogy három napig együtt dolgoztam velük, vért-verejtéket izzadva, hogy egy ellenszert kidolgozzunk. A főnököm teljesen hülyének nézett, mert ő pont az az ember, aki bezsebeli a sok pénzt a láblógatásért. De én szeretem a munkámat, és ha lehetőségem van rá, akkor élek a tudásommal, és segítem a társaimat.

A kád nagyon gyorsan megtelt, és a múltam és a jelenem történései után ismét Sarah körül jártak a gondolataim, miután a forró vízbe belemerültem. Rajta kívül nem mozgatta meg senki, sem a szívemet, sem a fantáziámat. Voltak ugyan nők az életemben, de ugyanúgy, ahogyan a barátaimnak, nekik is csak egy munkamániás fickó voltam. Párszor próbáltam felvenni a kapcsolatot Sarah szüleivel, hátha a segítségükkel fel tudom venni vele a kapcsolatot, de ők mély hallgatásba burkolóztak. Úgyhogy évekkel ezelőtt lemondtam arról, hogy viszontláthatom őt.

SARAH SZEMSZÖGE:

Egy hónappal ezelőtt gondoltam először Brianre, tizennégy év óta. Vagyis ez így hazugság, mert szinte minden nap gondolok rá, de Molly telefonhívása ébresztett rá, hogy mennyi idő telt el, és hogy mi lehet vele. Amikor otthagytam New Orleans, mert világot akartam látni, nem gondoltam volna, hogy a haditengerészet kötelékében fogom egyszer találni magamat.

A gimnázium befejezése után a szüleim elég nagy összeget raktak a bankszámlámra, ez volt ugyanis az ajándékuk, a jó bizonyítványomért. A nagyszüleim pedig egy házat szerettek volna nekem venni, de én megkértem őket, hogy várjanak ezzel egy évet, mert elhatároztam, hogy bejárom egész Észak-Amerikát. És így is tettem. Soha nem maradtam sehol egy-két napnál többet, így egy évem csak utazásból állt, de utána olyat tettem, amit magam sem gondoltam azelőtt, hogy megteszek.

A nagyapám, nyugdíjazott tábornok volt, és nagyon szerette volna, hogy a családból valaki szintén elkötelezze magát a hazának. És én megtettem, igaz csak pár évvel az után, hogy Washingtonba költöztem, miután végül is nagy nehézségek árán meggyőztem a nagyszüleimet, hogy ott vegyenek nekem házat. Nagyapa nagyon örült, mert akkor még nem tudta, de sejtette, hogy miért pont a fővárost választottam. Itt van az állam legjobb katonai főiskolája, ahová elsőre sikerült bekerülnöm. Kőkeményen tanultam, és mikor szakot kellett választanom, akkor a haditengerészetet választottam. Miután sikeresen befejeztem a négy évet, az egyik tanárom, aki mellesleg, még mindig aktív tagja volt flottának, megkérdezte, hogy aktákat szeretnék tologatni, vagy inkább a harcteret választanám. Természetesen az utóbbit választottam, és pár hétre rá be is soroztak.

Emlékszem, amikor megjelentem a kiképzőtáborban, nőket, csak elvétve láttam. Akikkel találkoztam, azokról is, mind kiderült, hogy ott dolgoztak. Megkeresve a felettesemet, közölték, hogy a hatvan újonc közül, csak harminc fog kikerülni a kötelékbe. Három szakaszra osztottak minket, és míg a másik két szakaszban voltak lányok, addig az enyémben én voltam az egyedüli. Ez addig nem is zavart, amíg meg nem tudtam, hogy a szakasz együtt alszik, együtt étkezik, és együtt csinál szinte minden létező dolgot, vagyis együtt létezik. De mivel ezt vállaltam, hamar megszoktam, a tizenkilenc társamat, hamarabb, mint ők engem. Az elején furcsa volt, hogy együtt fürödtem vad idegen férfiakkal, de nagyon gyorsan hozzá lehet szokni. Mondjuk, az embernek gondolkodni sincs, se ideje, se ereje, olyan szintű kiképzésben részesültünk.

Mindennap késő este feküdtünk és hajnalban keltünk, amit körzetellenőrzés követett. Szépen bevetett ágy, tökéletes rend a szekrényben, és az egyenruha megfelelő viselete, a bakancsról nem is beszélve, mivel azt minden este kötelező volt kibokszolni. Nem mondom, hogy nem szaladtam bele, az ágy rosszul bevetésébe, és ezért egy héten keresztül én fényesítettem a bakancsokat, de ez talán kétszer fordult elő. Viszont én voltam az egyik legjobb a szakaszban, amiért rengeteget tettem. Szabadidőmben hol az edzőteremben voltam, hol térképet olvasni tanultam, hol az óceánban úsztam, és gyakoroltam az életben maradást.

Aztán jött a hidegzuhany, főleg a csapatnak. Engem neveztek ki a szakasz élére, és ez Gregnek nem tetszett. Természetesen ennek hangot is adott, és a hadnagyunk egy versenyt hirdetett ki. Bevallom kegyetlenül féltem, mert a társam kétszer akkora volt, mint én. De ő az a tipikus egyén, aki sok izomból áll, de ha gondolkozni kell, akkor elbukik. Tudom, hogy egy bevetésen fontos a testi erő, de még fontosabb a stratégia. És abban én voltam a legjobb, így történt, hogy a tíz feladatból, csak egyetlenegyben tudott legyőzni. Igaz, eltörte az orrom, és megrepesztette három bordámat, és a singcsontomat, de el kellett fogadnia, hogy egy nő fogja diktálni a parancsokat.

Aztán kaptunk egy éles bevetést. Kiderült, hogy a tábortól nem messze léket kapott egy hajó. Megkaptuk a koordinátákat, és a felszerelést, plusz azt, hogy negyven embert kell kimentenünk tíz csónakkal. De megtettük, és úgy, hogy a csapat fele bepánikolt és csak kilenc emberre támaszkodhattam. Tehát fejenként négy ember jutott mindenkinek. Miután megvoltunk a mentéssel tudatni kellett ezt a központtal, és küldték is értünk a hajót. Mikor visszaértünk a táborba, megtudtuk, hogy nem éles bevetés volt, hanem vizsga. A kilenc társam, és én ekkor kaptuk meg az új egyenruhánkat, melyben pár napra rá, már az esküt tettük le a hazánknak.

BRIAN SZEMSZÖGE:

Fél óra lazítás után, úgy döntöttem, hogy kell a mai estére egy elegáns öltöny, úgyhogy gyorsan felöltöztem, miközben hívtam egy taxit, majd negyed óra múlva egy méregdrága üzletben válogattam. Uh, te jó ég! Én ezeknek az áraknak az ötödéért szoktam vásárolni, holott megtehetném, hogy ennyiért vegyek ruhákat. Választásom végül egy szürke, csíkos öltönyre esett, melyhez egy fehér alapon szürke csíkos inget választottam. A pénztárnál pedig ajándékba kaptam egy nyakkendőt, amely passzolt a ruhákhoz, de tuti, hogy nem fogom felvenni.

Molly azt mondta, hogy a vacsora előtt egy órával van az érkezés. Akkor én hétre fogok menni. Az út körülbelül húsz perc ide, úgyhogy háromnegyed hatkor bőven ráérek készülődni. Beállítottam hát az ébresztőt, és lefeküdtem aludni. Nem kellett sok és már aludtam is.

˜ ˚ ˜

Lecsaptam az órát, amikor vagy hatodjára kezdett el csipogni. Nagy nehezen, de kikászálódtam az ágyból, lezuhanyoztam, és felöltöztem a méregdrága öltönybe. A hajammal is kellene kezdenem valamit, de semmi energiám nincs hozzá, így csak beletúrtam, majd eligazgattam egy kis zselé segítségével, és elindultam a parkolóba.

A kocsimat ritkán használom, mert általában taxival megyek dolgozni. De a mai napon úgy éreztem, hogy ezzel kell mennem. Igaz csak, kétszemélyes, de nekem nem is volt szükségem többre.

Ahogy reggel elgondoltam, az út tényleg húsz percbe telt, nem beszélve, a parkolóból való feljutásra. De mikor az ajtó előtt álltam, ismeretlen félelem fogott el, ás haboztam, hogy belépjek. De végül megtettem, és az étterem csodálatos díszítésbe volt öltöztetve. Mikor megláttam Mollyt, önkéntelenül elmosolyodtam, mert még mindig azt a buzgó, cserfes lány benyomását kelltette, mint a gimnáziumban.

- Szia Brian – integetett felém, majd mikor odaért, megölelt. Igen, Molly egy kicsit közvetlen, néha nagyon is. A gyermeki bája, és a jó szíve miatt még gondjai lesznek az életben.

- Szia Molly – köszöntem, és ezután vagy negyed órán keresztül beszélgettünk. Megtudtam, hogy rendezvényszervező, vagyis a kapcsolatai révén sikerült elintéznie az éttermet, és, hogy nem ment még férjhez, mivel csak a munkájának él. Rájöttem, hogy nagyon hasonlít az életünk, és mind a ketten a magányba és munkába menekültünk a múltunk sérelmei miatt. Molly gimnáziumi barátja Troy egy autóbalesetben meghalt, és ezt szegény lány, csak nagy nehezen tudta feldolgozni. Igaz ez már nem látszik rajta, de úgy érzem legbelül igenis még mindig emiatt nem képes egy új kapcsolatra.

Az óra fél nyolcat mutatott és az emberek kezdtek asztalhoz ülni. Én pedig, csak a bejárati ajtót néztem, és türelmetlenül vártam, hogy Sarah belépjen rajta. De e helyett Molly fogta meg a karom, és invitált az asztalhoz, ahol éppen a pohárköszöntő közepén tartott, amikor az ajtó felé fordította a fejét, és elmosolyodott. Ezután persze mindenki arra fordult, és az én szívem ki-kihagyott egy ütemet, amikor megláttam Sarah-t. De nem csak azért, mert gyönyörű volt, hanem a rajta lévő egyenruha, akaratlanul is megmagyarázta, hogy miért is nem tudtam őt fellelni, és a szülei is miért voltak tartózkodóak, de főleg azt, hogy miért nem keresett meg engem a tizennégy év alatt. A sötétkék egyenruha, ami nagyon jól állt neki, rengeteg csillaggal és kitüntetéssel volt díszítve, amik, ha a lámpa fénye úgy esett rájuk, előkelőséget és tiszteletet parancsoltak a személye iránt. Fogalmam sem volt, hogy milyen tisztséget visel, de biztos voltam benne, hogy vezető személy lehet.

Molly letéve a poharat, elindult felé, és az egyetlen üres helyre vezette, ami mellékesen velem szemben volt. Csak néztem őt, és még köszönni sem tudtam, annyira furcsa volt őt újra látni. A vacsora szerencsére gyorsan befejeződött, de én még mindig nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy mit is kellene tennem, de legfőképpen, mit kellene mondanom. Viszont Sarah velem ellentétben elindult felém, és ekkor vettem csak észre, hogy a jobb lábára sántít.

- Szia Brian – állt meg velem szemben, és a mosolygós arca, most ugyanolyan félelemről árulkodott, mint amit én éreztem.

- Szia Sarah – nyeltem egy nagyot. Majd mielőtt bármit is mondhattam volna, megfogta a kezemet, és az erkély felé húzott. Kiérve, a friss, hűs szellő, élénkítően hatott rám, de amit ezután tett az teljesen megbénított. Letette a sapkáját a korlátra, és megcsókolt. Én visszacsókoltam, de utána, nem tettem semmi mást, csak kérdőn néztem rá.

- Ezt az elmúlt tizennégy évért – mondta, majd folytatta. – Én magyarázattal tartozom – és ekkor elindult az egyik asztalhoz, majd kihúzott két széket, és mind a ketten leültünk. – Brian, tudod, az én munkám, ami nem is munka, hanem hivatás, nem napi nyolc órából áll. Volt úgy, hogy heteket, hónapokat töltöttem egy tengeralattjárón, vagy egy anyahajón. De ez még a kisebb gond, ha azt nézzük. Volt úgy, hogy egy-egy bevetés alkalmával, napokig feküdtem kórházba, néha élet-halál között.

- És a lábaddal mi történt? – vágtam a szavaiba, mert teljesen elhűltem a hallottaktól.

- A lábammal? – kérdezett vissza megtörten. – A legutolsó akció során, elkezdték bombázni az anyahajót, aminek a fedélzetén álltam, és nagyon nagy szerencsém volt, hogy nem vesztem oda, ahogy a szakaszom, hanem csak egy korlát fúródott a térdembe. Úgy volt, hogy amputálni kell a jobb lábamat térdtől lefelé, de aztán az orvosok szerencsére össze tudták csavarozni. De ez a baleset kettétörte a karrieremet – szökött könny a szemeibe. – Tudod, már nem vehetek rész semmilyen bevetésen.

- Annyira sajnálom – húzódtam közelebb hozzá.

- Most már nem számít, mert fél éve előléptettek, ezredes lettem, és az újoncokat tanítom, plusz megkaptam a legjobb szakaszt az egységben, akik szerencsére el is fogadtak a vezetőjüknek. Igaz, csak a bázisról irányítom őket, de amikor hazaérkeznek, épségben, és élménybeszámolót tartanak, úgy érzem mintha én is ott lettem volna velük, minden egyes harcnál.

Ahogy néztem az arcát, amely egyszerre volt boldog és szomorú, rájöttem, hogy jobb volt, hogy nem keresett meg, mert nem bírtam volna elviselni, hogy olyan állapotban lássam, amilyenben egy-egy küldetés után volt. De nem hagyhattam ki, hogy végig ne nézzem a kabátján lévő csillagokat, szalagokat és kitüntetéseket. Amikor a melle vonalához értem nem hittem a szememnek.

- Sarah, ez a Navy Cross? – nyúltam óvatosan a bronz kereszt alá.

- Igen – válaszolt, viszont akkora fájdalom tükröződött a szemében, ami engem is elszomorított. – Fél éve kaptam, az utolsó bevetés után. Ez a haditengerészet második legrangosabb kitüntetés, ami a bátorságért adható. Miután megtörtént a bombázás nem történt semmi, csak a hajó süllyedni kezdett és a szakaszom kilenc tagja közül egyetlenegy élte túl. Őt felsegítettem egy mentőcsónakra, de nem hagyhattam ott a másik nyolc emberemet, hiába voltak halottak. Minden bevetés előtt megígértem a családjuknak és magamnak, hogy bármi történjen is haza fogom őket vinni. És így is tettem. Ezután két hétre nekem kellett átadnom feleségeknek, édesanyáknak az amerikai zászlót a férjeik, fiaik hősiességéért. De a legrosszabb az volt, hogy nem mondtak semmi mást, csak, hogy köszönöm. Hónapokon keresztül, és néha még most is a temetésekkel álmodom, hallom a hangos zokogásokat, és érzem a forró könnyeket, amik végig folynak az arcomon – csuklott el a hangja, de ekkor valaki Sarah nevét mondta, ő pedig rohant befelé, én pedig követtem őt.

Két egyenruhás férfi állt a terem közepén, és mikor meglátták Sarah-t tisztelegtek, ahogyan ő is.

- Ezredes, azonnal velünk kell jönnie, az egysége nemsokára indul egy bevetésre, és azt a parancsot kaptuk, hogy Önt az anyahajóra kell vinnünk – hadarta el az egyik férfi. Sarah ekkor visszanézett rám, utána a katonákra, majd elindult felém.

- Gyere velem – ez a két szó volt amit, mondott, és pedig lehajtott fejjel álltam, és nem tudtam mit kellene mondanom. Ő viszont csak megfogta a kezemet, majd végigsimított az arcomon. – Értem. Isten veled Brian.

Életemben másodszor akartam megtagadni magamtól a boldogságot, amit egy gyönyörű nő adhatna nekem. Már éppen kiléptek az ajtón, de nem engedhetem el, mint tizennégy évvel ezelőtt.

- Sarah – kiabáltam utána. – Veled megyek, de ígérd meg, hogy épségben hazajössz.

Ezt az egyet kértem tőle, ő pedig csak elmosolyodott, majd a karjaimba rohant. És a mosolya elég volt, ahhoz, hogy beragyogja az elkövetkező éveimet.

http://www.youtube.com/watch?v=eGF0vbBVqgg

(Sajnos le van tiltva a videó kódja, így csak így tudjátok meghallgatni a számot.)