KÉP

Sziasztok!

Claire volt olyan aranyos, és szerkesztett nekem egy képet a Zafír gyémánt című műhöz, amit nagyon, de nagyon köszönök neki!

Én nekem, eszméletlenül tetszik!!!!!

Remélem nektek is elnyeri a tetszéseteket!

HŰSÉG

BRIAN SZEMSZÖGE:

A fülsiketítő telefoncsörgésre ébredtem, és amikor az órára néztem az reggeli hét órát mutatott. Te jó ég, fél órája feküdtem le, és alig bírom nyitva tartani a szemem. Harmadik napja kísérleteztünk folyamatosan egy vakcinán, és nagy nehezen végeztünk csak vele. Az ujjam hegyével megpróbáltam elérni a telefont, de ez nem sikerült elsőre.

- Halló – emeltem a bal fülemhez a kagylót, a harmadik próbálkozás után.

- Jó reggelt, Brian Mccane-t keresem – mondta egy női hang, eléggé hivatalosan.

- Én vagyok Brian Mccane – ültem fel az ágyban.

- Szia Brian – változott meg a nő hangja, a pillanat tört része alatt. – Molly vagyok, Molly Price – csacsogta. Ki? Molly Price? Várjunk csak, nekem volt egy ilyen nevű gimnáziumi osztálytársam.

- Szia Molly – köszöntem, a felismerés után.

- Csak, hogy elértelek, már egy hónapja próbálom veled felvenni a kapcsolatot. Egy közösségi portálon megtaláltalak, majd küldtem neked egy üzenetet, de semmi választ nem kaptam. Aztán küldtem még jó néhányat, de azokra sem kaptam választ, és az ott található e-mail címre is küldtem leveleket, de nem történt semmi. Majd kaptam egy címet, veled kapcsolatban, ahol azt mondták, hogy elköltöztél, és nem tudják egyetlen elérhetőségedet sem. Hajnalban pedig sms-ben kaptam egy telefonszámot, és végre tudok veled beszélni – csacsogta.

- Molly, ennek a felét nem értettem, de miért keresel ennyire? – kérdeztem.

- Azért, mert osztálytalálkozót szervezek, mégpedig a tizenöt éveset, és rajtad kívül mindenki tudja már, és ott is lesznek – válaszolta.

- Értem, és mikor is lesz ez az egész? – érdeklődtem.

- Hát tudod, a mai este – mondta halkan.

- Hogy mi? – kerekedtek el a szemeim.

- Brian, sajnálom, de én, tényleg régóta próbállak felkutatni, és tudom, hogy váratlanul ér, de remélem, el tudsz jönni – hangjában bűntudat és remény keveredett.

- Sajnálom Molly, de nem hiszem, hogy ez menni fog – dőltem az ágy támlájának.

- Sajnálom, de azért elmondom, hogy hol lesz a vacsora és az utána levő kis buli. Sikerült kibérelnem az Antonie’s-t – mondta, és éreztem, hogy mennyire büszke magára. Mondjuk meg volt rá, minden oka, mert ez az étterem New Orleans legdrágább és legfelkapottabb helye, ahová igen nehezen lehet helyet kapni, nem hogy kibérelni. – Este fél nyolckor lesz a vacsora, de mindenki legalább egy órával előbb jön, hogy tudjunk csevegni – folytatta, míg én a helyen gondolkodtam.

- Köszönöm, hogy ezeket elmondtad, de nem fogok tudni elmenni – jelentettem ki határozottan.

- Rendben, azért mi számítunk rád. Na, de mennem kell, viszlát Brian – mondta bánatosan, majd miután elköszöntem, kinyomta a telefont.

Alig pár percet beszéltünk, de teljesen kiverte az álmot a szememből. Ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek egyet zuhanyozni. Mikor beléptem a kabinba a méregdrága többfunkciós panellal szemeztem, amit eddig még ki sem próbáltam. Ezért beállítottam rajta a masszázs funkciót közepes erősségűre, majd megnyitottam a meleg vizet, és a kettő összhatásától pillanatok alatt ellazultam. De egyszer csak ismét megcsörrent a telefont. Gyorsan magam köré tekertem egy törölközőt és kisétáltam a nappaliba.

- Igen, tessék – szóltam bele a telefonba morcosan.

- Brian, ismét Molly vagyok. Ne haragudj, csak elfelejtettem mondani, hogy Sarah is ott lesz este, nagy nehezen kapott kimenőt – mondta Molly, nekem pedig majdnem kiesett a kezemből a telefon.

- Oh, kösz, hogy szóltál, de …

- Semmiség, csak szerettem volna, hogy tudd. Na, szia – és ezzel letette a telefont, ahogyan én is, de valami hihetetlenül lassan. Majd visszaindultam a fürdőszobába, de a hallottakhoz nem lett volna elég egy zuhany, ide egy forró fürdő kell. Elzártam a panelt és a zuhanyt, majd a kád szélére ülve, megnyitottam a csapot.

Sarah is ott lesz ma este, csak ez járt a gondolatomban. Mi együtt jártunk a gimi utolsó két évében, sőt ugyanarra az egyetemre vettek fel minket. De egy augusztusi délután kilépett az életemből, én pedig ezt hagytam. Sőt, mi az, hogy hagytam, én vittem ki a reptérre, és remegő gyomorral és reszkető kezekkel néztem, ahogy felszáll a repülőre. Az első szemeszter alatt váltottunk egy-két levelet, de azóta nem tudok róla semmit. Akkor nagyon megtörtem, és belevetettem magam a tanulásba. Ennek köszönhetően van mikrobiológus és biokémikus végzettségem, és a dékán segítségével az egyik laboratóriumnál voltam gyakornok. Ahonnan New Orleans legpatinásabb kutatóközpontjához kerültem, és gyorsan feljutottam a ranglétra egyik vezető beosztású fokára. Laborvezető vagyok, ami elvileg semmittevésből áll, meg a beosztottjaim ellenőrzéséből, de ez nekem nem kihívás. Így történt, hogy három napig együtt dolgoztam velük, vért-verejtéket izzadva, hogy egy ellenszert kidolgozzunk. A főnököm teljesen hülyének nézett, mert ő pont az az ember, aki bezsebeli a sok pénzt a láblógatásért. De én szeretem a munkámat, és ha lehetőségem van rá, akkor élek a tudásommal, és segítem a társaimat.

A kád nagyon gyorsan megtelt, és a múltam és a jelenem történései után ismét Sarah körül jártak a gondolataim, miután a forró vízbe belemerültem. Rajta kívül nem mozgatta meg senki, sem a szívemet, sem a fantáziámat. Voltak ugyan nők az életemben, de ugyanúgy, ahogyan a barátaimnak, nekik is csak egy munkamániás fickó voltam. Párszor próbáltam felvenni a kapcsolatot Sarah szüleivel, hátha a segítségükkel fel tudom venni vele a kapcsolatot, de ők mély hallgatásba burkolóztak. Úgyhogy évekkel ezelőtt lemondtam arról, hogy viszontláthatom őt.

SARAH SZEMSZÖGE:

Egy hónappal ezelőtt gondoltam először Brianre, tizennégy év óta. Vagyis ez így hazugság, mert szinte minden nap gondolok rá, de Molly telefonhívása ébresztett rá, hogy mennyi idő telt el, és hogy mi lehet vele. Amikor otthagytam New Orleans, mert világot akartam látni, nem gondoltam volna, hogy a haditengerészet kötelékében fogom egyszer találni magamat.

A gimnázium befejezése után a szüleim elég nagy összeget raktak a bankszámlámra, ez volt ugyanis az ajándékuk, a jó bizonyítványomért. A nagyszüleim pedig egy házat szerettek volna nekem venni, de én megkértem őket, hogy várjanak ezzel egy évet, mert elhatároztam, hogy bejárom egész Észak-Amerikát. És így is tettem. Soha nem maradtam sehol egy-két napnál többet, így egy évem csak utazásból állt, de utána olyat tettem, amit magam sem gondoltam azelőtt, hogy megteszek.

A nagyapám, nyugdíjazott tábornok volt, és nagyon szerette volna, hogy a családból valaki szintén elkötelezze magát a hazának. És én megtettem, igaz csak pár évvel az után, hogy Washingtonba költöztem, miután végül is nagy nehézségek árán meggyőztem a nagyszüleimet, hogy ott vegyenek nekem házat. Nagyapa nagyon örült, mert akkor még nem tudta, de sejtette, hogy miért pont a fővárost választottam. Itt van az állam legjobb katonai főiskolája, ahová elsőre sikerült bekerülnöm. Kőkeményen tanultam, és mikor szakot kellett választanom, akkor a haditengerészetet választottam. Miután sikeresen befejeztem a négy évet, az egyik tanárom, aki mellesleg, még mindig aktív tagja volt flottának, megkérdezte, hogy aktákat szeretnék tologatni, vagy inkább a harcteret választanám. Természetesen az utóbbit választottam, és pár hétre rá be is soroztak.

Emlékszem, amikor megjelentem a kiképzőtáborban, nőket, csak elvétve láttam. Akikkel találkoztam, azokról is, mind kiderült, hogy ott dolgoztak. Megkeresve a felettesemet, közölték, hogy a hatvan újonc közül, csak harminc fog kikerülni a kötelékbe. Három szakaszra osztottak minket, és míg a másik két szakaszban voltak lányok, addig az enyémben én voltam az egyedüli. Ez addig nem is zavart, amíg meg nem tudtam, hogy a szakasz együtt alszik, együtt étkezik, és együtt csinál szinte minden létező dolgot, vagyis együtt létezik. De mivel ezt vállaltam, hamar megszoktam, a tizenkilenc társamat, hamarabb, mint ők engem. Az elején furcsa volt, hogy együtt fürödtem vad idegen férfiakkal, de nagyon gyorsan hozzá lehet szokni. Mondjuk, az embernek gondolkodni sincs, se ideje, se ereje, olyan szintű kiképzésben részesültünk.

Mindennap késő este feküdtünk és hajnalban keltünk, amit körzetellenőrzés követett. Szépen bevetett ágy, tökéletes rend a szekrényben, és az egyenruha megfelelő viselete, a bakancsról nem is beszélve, mivel azt minden este kötelező volt kibokszolni. Nem mondom, hogy nem szaladtam bele, az ágy rosszul bevetésébe, és ezért egy héten keresztül én fényesítettem a bakancsokat, de ez talán kétszer fordult elő. Viszont én voltam az egyik legjobb a szakaszban, amiért rengeteget tettem. Szabadidőmben hol az edzőteremben voltam, hol térképet olvasni tanultam, hol az óceánban úsztam, és gyakoroltam az életben maradást.

Aztán jött a hidegzuhany, főleg a csapatnak. Engem neveztek ki a szakasz élére, és ez Gregnek nem tetszett. Természetesen ennek hangot is adott, és a hadnagyunk egy versenyt hirdetett ki. Bevallom kegyetlenül féltem, mert a társam kétszer akkora volt, mint én. De ő az a tipikus egyén, aki sok izomból áll, de ha gondolkozni kell, akkor elbukik. Tudom, hogy egy bevetésen fontos a testi erő, de még fontosabb a stratégia. És abban én voltam a legjobb, így történt, hogy a tíz feladatból, csak egyetlenegyben tudott legyőzni. Igaz, eltörte az orrom, és megrepesztette három bordámat, és a singcsontomat, de el kellett fogadnia, hogy egy nő fogja diktálni a parancsokat.

Aztán kaptunk egy éles bevetést. Kiderült, hogy a tábortól nem messze léket kapott egy hajó. Megkaptuk a koordinátákat, és a felszerelést, plusz azt, hogy negyven embert kell kimentenünk tíz csónakkal. De megtettük, és úgy, hogy a csapat fele bepánikolt és csak kilenc emberre támaszkodhattam. Tehát fejenként négy ember jutott mindenkinek. Miután megvoltunk a mentéssel tudatni kellett ezt a központtal, és küldték is értünk a hajót. Mikor visszaértünk a táborba, megtudtuk, hogy nem éles bevetés volt, hanem vizsga. A kilenc társam, és én ekkor kaptuk meg az új egyenruhánkat, melyben pár napra rá, már az esküt tettük le a hazánknak.

BRIAN SZEMSZÖGE:

Fél óra lazítás után, úgy döntöttem, hogy kell a mai estére egy elegáns öltöny, úgyhogy gyorsan felöltöztem, miközben hívtam egy taxit, majd negyed óra múlva egy méregdrága üzletben válogattam. Uh, te jó ég! Én ezeknek az áraknak az ötödéért szoktam vásárolni, holott megtehetném, hogy ennyiért vegyek ruhákat. Választásom végül egy szürke, csíkos öltönyre esett, melyhez egy fehér alapon szürke csíkos inget választottam. A pénztárnál pedig ajándékba kaptam egy nyakkendőt, amely passzolt a ruhákhoz, de tuti, hogy nem fogom felvenni.

Molly azt mondta, hogy a vacsora előtt egy órával van az érkezés. Akkor én hétre fogok menni. Az út körülbelül húsz perc ide, úgyhogy háromnegyed hatkor bőven ráérek készülődni. Beállítottam hát az ébresztőt, és lefeküdtem aludni. Nem kellett sok és már aludtam is.

˜ ˚ ˜

Lecsaptam az órát, amikor vagy hatodjára kezdett el csipogni. Nagy nehezen, de kikászálódtam az ágyból, lezuhanyoztam, és felöltöztem a méregdrága öltönybe. A hajammal is kellene kezdenem valamit, de semmi energiám nincs hozzá, így csak beletúrtam, majd eligazgattam egy kis zselé segítségével, és elindultam a parkolóba.

A kocsimat ritkán használom, mert általában taxival megyek dolgozni. De a mai napon úgy éreztem, hogy ezzel kell mennem. Igaz csak, kétszemélyes, de nekem nem is volt szükségem többre.

Ahogy reggel elgondoltam, az út tényleg húsz percbe telt, nem beszélve, a parkolóból való feljutásra. De mikor az ajtó előtt álltam, ismeretlen félelem fogott el, ás haboztam, hogy belépjek. De végül megtettem, és az étterem csodálatos díszítésbe volt öltöztetve. Mikor megláttam Mollyt, önkéntelenül elmosolyodtam, mert még mindig azt a buzgó, cserfes lány benyomását kelltette, mint a gimnáziumban.

- Szia Brian – integetett felém, majd mikor odaért, megölelt. Igen, Molly egy kicsit közvetlen, néha nagyon is. A gyermeki bája, és a jó szíve miatt még gondjai lesznek az életben.

- Szia Molly – köszöntem, és ezután vagy negyed órán keresztül beszélgettünk. Megtudtam, hogy rendezvényszervező, vagyis a kapcsolatai révén sikerült elintéznie az éttermet, és, hogy nem ment még férjhez, mivel csak a munkájának él. Rájöttem, hogy nagyon hasonlít az életünk, és mind a ketten a magányba és munkába menekültünk a múltunk sérelmei miatt. Molly gimnáziumi barátja Troy egy autóbalesetben meghalt, és ezt szegény lány, csak nagy nehezen tudta feldolgozni. Igaz ez már nem látszik rajta, de úgy érzem legbelül igenis még mindig emiatt nem képes egy új kapcsolatra.

Az óra fél nyolcat mutatott és az emberek kezdtek asztalhoz ülni. Én pedig, csak a bejárati ajtót néztem, és türelmetlenül vártam, hogy Sarah belépjen rajta. De e helyett Molly fogta meg a karom, és invitált az asztalhoz, ahol éppen a pohárköszöntő közepén tartott, amikor az ajtó felé fordította a fejét, és elmosolyodott. Ezután persze mindenki arra fordult, és az én szívem ki-kihagyott egy ütemet, amikor megláttam Sarah-t. De nem csak azért, mert gyönyörű volt, hanem a rajta lévő egyenruha, akaratlanul is megmagyarázta, hogy miért is nem tudtam őt fellelni, és a szülei is miért voltak tartózkodóak, de főleg azt, hogy miért nem keresett meg engem a tizennégy év alatt. A sötétkék egyenruha, ami nagyon jól állt neki, rengeteg csillaggal és kitüntetéssel volt díszítve, amik, ha a lámpa fénye úgy esett rájuk, előkelőséget és tiszteletet parancsoltak a személye iránt. Fogalmam sem volt, hogy milyen tisztséget visel, de biztos voltam benne, hogy vezető személy lehet.

Molly letéve a poharat, elindult felé, és az egyetlen üres helyre vezette, ami mellékesen velem szemben volt. Csak néztem őt, és még köszönni sem tudtam, annyira furcsa volt őt újra látni. A vacsora szerencsére gyorsan befejeződött, de én még mindig nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy mit is kellene tennem, de legfőképpen, mit kellene mondanom. Viszont Sarah velem ellentétben elindult felém, és ekkor vettem csak észre, hogy a jobb lábára sántít.

- Szia Brian – állt meg velem szemben, és a mosolygós arca, most ugyanolyan félelemről árulkodott, mint amit én éreztem.

- Szia Sarah – nyeltem egy nagyot. Majd mielőtt bármit is mondhattam volna, megfogta a kezemet, és az erkély felé húzott. Kiérve, a friss, hűs szellő, élénkítően hatott rám, de amit ezután tett az teljesen megbénított. Letette a sapkáját a korlátra, és megcsókolt. Én visszacsókoltam, de utána, nem tettem semmi mást, csak kérdőn néztem rá.

- Ezt az elmúlt tizennégy évért – mondta, majd folytatta. – Én magyarázattal tartozom – és ekkor elindult az egyik asztalhoz, majd kihúzott két széket, és mind a ketten leültünk. – Brian, tudod, az én munkám, ami nem is munka, hanem hivatás, nem napi nyolc órából áll. Volt úgy, hogy heteket, hónapokat töltöttem egy tengeralattjárón, vagy egy anyahajón. De ez még a kisebb gond, ha azt nézzük. Volt úgy, hogy egy-egy bevetés alkalmával, napokig feküdtem kórházba, néha élet-halál között.

- És a lábaddal mi történt? – vágtam a szavaiba, mert teljesen elhűltem a hallottaktól.

- A lábammal? – kérdezett vissza megtörten. – A legutolsó akció során, elkezdték bombázni az anyahajót, aminek a fedélzetén álltam, és nagyon nagy szerencsém volt, hogy nem vesztem oda, ahogy a szakaszom, hanem csak egy korlát fúródott a térdembe. Úgy volt, hogy amputálni kell a jobb lábamat térdtől lefelé, de aztán az orvosok szerencsére össze tudták csavarozni. De ez a baleset kettétörte a karrieremet – szökött könny a szemeibe. – Tudod, már nem vehetek rész semmilyen bevetésen.

- Annyira sajnálom – húzódtam közelebb hozzá.

- Most már nem számít, mert fél éve előléptettek, ezredes lettem, és az újoncokat tanítom, plusz megkaptam a legjobb szakaszt az egységben, akik szerencsére el is fogadtak a vezetőjüknek. Igaz, csak a bázisról irányítom őket, de amikor hazaérkeznek, épségben, és élménybeszámolót tartanak, úgy érzem mintha én is ott lettem volna velük, minden egyes harcnál.

Ahogy néztem az arcát, amely egyszerre volt boldog és szomorú, rájöttem, hogy jobb volt, hogy nem keresett meg, mert nem bírtam volna elviselni, hogy olyan állapotban lássam, amilyenben egy-egy küldetés után volt. De nem hagyhattam ki, hogy végig ne nézzem a kabátján lévő csillagokat, szalagokat és kitüntetéseket. Amikor a melle vonalához értem nem hittem a szememnek.

- Sarah, ez a Navy Cross? – nyúltam óvatosan a bronz kereszt alá.

- Igen – válaszolt, viszont akkora fájdalom tükröződött a szemében, ami engem is elszomorított. – Fél éve kaptam, az utolsó bevetés után. Ez a haditengerészet második legrangosabb kitüntetés, ami a bátorságért adható. Miután megtörtént a bombázás nem történt semmi, csak a hajó süllyedni kezdett és a szakaszom kilenc tagja közül egyetlenegy élte túl. Őt felsegítettem egy mentőcsónakra, de nem hagyhattam ott a másik nyolc emberemet, hiába voltak halottak. Minden bevetés előtt megígértem a családjuknak és magamnak, hogy bármi történjen is haza fogom őket vinni. És így is tettem. Ezután két hétre nekem kellett átadnom feleségeknek, édesanyáknak az amerikai zászlót a férjeik, fiaik hősiességéért. De a legrosszabb az volt, hogy nem mondtak semmi mást, csak, hogy köszönöm. Hónapokon keresztül, és néha még most is a temetésekkel álmodom, hallom a hangos zokogásokat, és érzem a forró könnyeket, amik végig folynak az arcomon – csuklott el a hangja, de ekkor valaki Sarah nevét mondta, ő pedig rohant befelé, én pedig követtem őt.

Két egyenruhás férfi állt a terem közepén, és mikor meglátták Sarah-t tisztelegtek, ahogyan ő is.

- Ezredes, azonnal velünk kell jönnie, az egysége nemsokára indul egy bevetésre, és azt a parancsot kaptuk, hogy Önt az anyahajóra kell vinnünk – hadarta el az egyik férfi. Sarah ekkor visszanézett rám, utána a katonákra, majd elindult felém.

- Gyere velem – ez a két szó volt amit, mondott, és pedig lehajtott fejjel álltam, és nem tudtam mit kellene mondanom. Ő viszont csak megfogta a kezemet, majd végigsimított az arcomon. – Értem. Isten veled Brian.

Életemben másodszor akartam megtagadni magamtól a boldogságot, amit egy gyönyörű nő adhatna nekem. Már éppen kiléptek az ajtón, de nem engedhetem el, mint tizennégy évvel ezelőtt.

- Sarah – kiabáltam utána. – Veled megyek, de ígérd meg, hogy épségben hazajössz.

Ezt az egyet kértem tőle, ő pedig csak elmosolyodott, majd a karjaimba rohant. És a mosolya elég volt, ahhoz, hogy beragyogja az elkövetkező éveimet.

http://www.youtube.com/watch?v=eGF0vbBVqgg

(Sajnos le van tiltva a videó kódja, így csak így tudjátok meghallgatni a számot.)

ZAFÍR GYÉMÁNT

LILY SZEMSZÖGE:

- Nem jöttök nézni a filmet? – kérdezte Emmett, amikor kifelé jöttünk a konyhából Nessie-vel a vacsora után.

- De, már megyünk is, csak segítettünk Esmének – ugrottam át a kanapé háttámláját, és közvetlenül mellette landoltam.

- Lily, olyan vagy, mint egy macska. El sem tudom képzelni, hogy milyen leszel vámpírként – rázta a fejét a nagydarab vámpír.

- Emmett, tudom, hogy ez furcsának fog tűnni, de én alig várom. Ti annyira szabadok vagytok. A gyorsaság, az erő, a száguldás, de főként Nessie fákon való akrobatikus elemei, mind olyan jó dolgok lehetnek. Sajnos én ezeket nem tudom így emberként megélni – dőltem a vállának.

- Na, jó, elég legyen a búslakodásból! – karolta át a vállamat. – Ne is gondolj a betegségedre – kacsintott rám.

- Rendben, de mit is fogunk megnézni? – kérdeztem.

- Valami táncos filmet – húzta fel az orrát.

- Em, tudod, hogy nekem azok nagyon tetszenek. Indítsd már el! – türelmetlenkedtem, ő pedig egy nagy sóhaj kíséretében benyomta a play gombot.

A film valahol Dél-Amerikában játszódott, és egy fiatal bennszülött lányról szólt, aki ki akart törni az őt körülvevő nyomorból. Mivel a tehetsége megvolt a táncoláshoz, benevezett egy versenyre, ahol megismerkedett egy jóképű, szintén tehetséges fiúval, akiről kiderült, hogy nagyon gazdag. Sok megpróbáltatáson mentek keresztül, de a lánynak végül teljesült az álma: New York legpatinásabb színházának egyik táncosa lett.

- Ez nagyon jó volt – bámultam még mindig a tévét. – Dél-Amerika csodálatos hely lehet.

- Nem jártál még ott? – kérdezte Emmett.

- Nem – válaszoltam szomorúan. Ezután felmentem aludni, ahogyan Nessie is.

˜ ˚ ˜

- Jó reggelt! – rohantam le a lépcsőn, miközben majdnem hasra estem a bőröndökben, amik az ebédlőasztal mellé voltak készítve. – Valaki utazik? – álltam meg hirtelen.

- Igen, az egész család – sétált felém Rosalie. – Dél-Amerikába megyünk, meglátogatjuk az amazonokat.

- Mi? Dél-Amerikába? Kik azok az amazonok? – kérdeztem nagyon, de nagyon izgatottan.

- Ők – fogta meg a kezemet Nessie. – Zafrina, Senna és Kachiri.

- Hű, milyen magasak – ámuldoztam a látványtól - és nagyon szépek, viszont vörös a szemük – állapítottam meg, miután barátnőm elengedte a kezemet.

- Hát igen, ők nem állati vérrel táplálkoznak, de nagyon kedvesek – szólalt meg Carlisle mögöttem.

- Azt nem kétlem. Azonban konkrét célja is van a látogatásnak, vagy… ?

- Konkrét cél? – kérdezett vissza Emmett. – Ha azt nézzük, te vagy az – vigyorgott.

- Ezt hogy értsem? – kerekedtek el a szemeim.

- Tegnap azt mondtad, hogy nem jártál még ott, így éjszaka lefoglaltam a jegyeket. Nemsokára indulunk is.

- Te aztán nem vagy semmi Emmett! Akkor megyek is pakolni – indultam el felfelé, mire mindenkiből kitört a nevetés. – Most mi van?

- Lily, nyugi, Alice és Nessie már összecsomagoltak neked – válaszolt Edward, én pedig morcosan a lányok felé fordultam.

- Hé, akkor nem álmodtam, hogy valaki matat a szobámban!

- Nem, nem álmodtál. Azok csak mi voltunk – mosolygott Alice, én meg csak a fejemet ráztam.

- Jó reggelt! – vetődött be az ajtón Jake egy bőrönddel.

- Szia! – néztem rá. – Te is jössz?

- Igen, sőt Paul is – ült le a fotelba.

- Tényleg?! – néztem Emmettre.

- Igen, nekik is rendeltem jegyet. Igaz, a bátyám nem örült az ötletnek, de ha rólatok van szó, akkor úgyis mindig mindenbe belemegy.

- Köszi Em, és neked is Edward – intettem feléjük.

- Na, itt is vagyok – lépett be az ajtón Paul, de nála csak egy eléggé megtömött hátizsák volt.

- Szia! – sétáltam felé, ő pedig levette a táskáját, és magához ölelt.

- Paul, mindent bepakoltál, amit mondtam? – kérdezte tőle Alice.

- Igen, mindent. De miért? – érdeklődött.

- Mert csak egy hátitáskát hoztál – húzta fel a szemöldökét a nagynéném.

- Alice, szerintem ott sem lesz szükségünk csak egy rövidnadrágra, úgyhogy ami kell, az benne van – kacsintott rá a kedvesem.

- Remélem, azért pólót is hoztál! – dobott felé egyet Emmett.

- Megnyugtatlak, azt is hoztam – gyűrte össze a pamut darabot, majd visszavágta, mire mindenkiből felhőtlen kacagás tört ki.

- Na, induljunk, mert még a végén lekéssük a gépet! – indult el egy bőrönddel kifelé Carlisle, majd pár perccel később már a reptér felé tartottunk.

A repülőút se nem volt rövid, se nem volt hosszú, de azért kellőképpen elfáradtam. Főleg azon az úton, amit terepjáróval tettünk meg az őserdő közepébe. Annyira csodás hely, főleg az állatvilága, ami rajtam kívül Emmettnek tetszett a legjobban, habár ő táplálkozási célból dörzsölte össze a tenyerét mellettem.

Mikor megérkeztünk úti célunkhoz, egy cseppet ledöbbentem. Az otthoni ház nagyságával vetekedő építménnyel álltam szemben, ami teljesen beleolvadt a környezetbe. Mikor mindenki kiszedte a csomagjait és elindultunk a ház felé, a három amazon levetődött a mellettünk lévő fáról – a frászt hozva rám ezáltal.

- Sziasztok! – üdvözöltek minket egyszerre. Élőben látni őket még felemelőbb látvány volt. Ahogy néztem őket, a nagymacskák jutottak eszembe róluk. A ruháik is állati bőrből készültek, melyek nagyon szépen megmunkálva feszültek rá a testükre. Egyedül a vörös szemük keltett bennem félelmet, mert vadságról árulkodott.

- Te vagy Lily – lépett elém az egyikük, én pedig nem sértésképp, de végignéztem rajta. – Örülök, hogy megismerhetlek.

- Igen, én. Te pedig Zafrina vagy, ha nem tévedek. Én is örülök a találkozásnak.

- Látom kaptál rólunk felvilágosítást, netán képeket is? – nézett Nessie-re.

- Igen, én voltam az elkövető, de ugye nem haragszotok? – sétált felénk a barátnőm.

- Dehogy is haragszunk! Pont jókor jöttetek, mert holnap indul egy vásár, amit minden évben megtartanak, és sok szép dologhoz lehet hozzájutni nagyon olcsón.

- Áh, ez nagyon jó hír – lelkendezett Alice, majd bementünk a házba.

Minden bútor, amit bent láttunk fából és indákból készült - tökéletesen illett a lányokhoz. Paullal megkaptuk az egyik fenti szobát, amit egy hatalmas függőágy foglalt el.

- Atyám, hogy fogok én ebben aludni? – tettem le a földre a bőröndömet, ám ekkor Paul megköszörülte a torkát.

- Mármint azt szeretted volna kérdezni, hogyan fogunk aludni – nézett rám.

- Jaj, ne haragudj! – léptem közelebb hozzá. – Nem akartalak megbántani, csak tudod…

- Semmi baj – ölelt át. – Majd megoldjuk valahogy. De gyere, menjünk le a többiekhez. - Mikor leértünk, a házban senkit nem találtunk. Kiderült, hogy páran elmentek vadászni, ezért csak Jake, Nessie és az amazonok ültek kint.

- Van kedvetek fürdeni egyet? – kérdezte Senna.

- Persze, hogy van – ugrott fel Nessie, berángatva engem a házba, hogy fürdőruhába kényszerítsen. Ezután az egyik terepjáróba pattantunk, de fogalmunk sem volt, hogy Senna hová is fog vinni minket. Azonban amikor odaértünk, a Paullal közös, titkos helyünk jutott az eszembe. Vízesés, kristálytiszta víz és mindenhol zöld fák, amikről liánok lógtak le – némelyik a vízbe.

- Na, gyertek, a víz elég meleg – intett felénk Kachiri, majd egy fára ugrott, arról pedig egy liánra, ami a dinamizmusától a folyó közepéig lendült, ahol ő beleugrott a vízbe.

- Lányok, ha nem haragudtok, mi elmegyünk egy kis felfedezőútra – lépett közénk Jake.

- Jó, menjetek nyugodtan – mondta Nessie, ami elsőre meglepett, majd megcsókolta barátját, és ugyanúgy tett, mint az előbb Kachiri. Én pedig csak néztem, ahogy suhan a víz felé, de addigra már a fiúk a fák között száguldoztak.

- Gyere Lily! – fogta meg a kezemet Zafrina.

- Jó, de én is ki szeretném ezt próbálni – mutattam a liánra, ő pedig felkapott, és egy pillanat töredéke alatt a fa ágán álltunk. Közelebb húzott hozzám egy liánt, én pedig nekifutásból ellöktem magam az ágtól, majd a folyó felé lendültem. Viszont, amikor elengedtem, egy kicsit megijedtem, mert elég magasan voltam a folyam felett, és féltem, hogy rosszul fogok a vízbe érni. De ekkor valaki elkapott és együtt estünk a vízbe. Mikor feljöttünk a felszínre, Jasper arca volt az első, amit megláttam.

- Akkor ezek szerint te kaptál el – néztem rá.

- Igen, én, habár Zafrina is megtette volna, mert nagyon korán engedted el a liánt.

- Köszi! Egyébként én is így gondoltam, és be kell valljam, féltem egy kicsit – suttogtam.

- Na ne mondd, szerinted miért kaptalak el? – mosolygott, majd felkapott, és gyengéden a többiek felé dobott. Ekkor Alice ragadta meg a karom, hogy a víz alá nyomjon.

Nagyon jól szórakoztunk, de totál kimerültem, úgyhogy kimentem a partra. De annyira kíváncsi voltam az egész őserdőre, hogy elindultam felfedezőútra. Nem is figyeltem, hogy merre megyek, csak egy hangos morgásra kaptam hátra a fejemet, de nem láttam semmit, végül rájöttem, hogy a morgás a fejem felől jön. Mikor felnéztem, egy pumával találtam szemben magamat, mire a szívem egy pillanatra esküszöm, hogy megállt. A ragadozó ekkor leugrott a fáról, és szépen lassan sétált felém, de ekkor valaki a fának csapta.

- Jasper! – sikoltottam, mert a puma felállt, hogy rátámadjon. – Ne öld meg Jasper, kérlek! – De ő ismét a fához vágta.

- Ne öljem meg? – fordult felém, én pedig csak a fejemet ráztam. Ekkor ő becsukta a szemét, mire a puma egyszer csak eldőlt a földön. – Nem öltem meg, most csak alszik. Lily, ilyet még nem csináltam. Állatokon sosem teszteltem a képességemet. Na jó, a farkasokon, de ők félig emberek, viszont ezek ösztönlények – mutatott a nagymacska felé, én pedig leguggoltam a catamount vagy festett macska mellé, mert így is nevezik, aztán végigfuttattam ujjaimat a puha bundáján.

- Jasper, nem akarod még tesztelni a képességedet? – néztem rá.

- Ezt hogy érted? – húzta fel a szemöldökét.

- Annyi érdekes állat van itt, és én mindet meg szeretném csodálni testközelből. Tehát te lenyugtatod őket, én pedig gyönyörködöm bennük.

Totál hülyének nézett, de belement a dologba, így testközelbe kerültem egy csomó különleges élőlénnyel, mint például az anakonda, a boa, papagájok, kolibrik, jaguár, lajhár, tapír és valami lámafajta. De a legérdekesebb a vörös bőgőmajom és az elefántteknős volt.

PAUL SZEMSZÖGE:

- Jake, gyere már, ezt a barlangot megnézhetnénk – szóltam gondolatban.

- Mindjárt ott leszek én is – válaszolta, miközben én már át is változtam, és elindultam a hasadékba. – Paul, várj már meg! – ordított utánam.

- Itt vagyok előtted, nem kell kiabálnod – álltam meg, ő pedig így elém került. Bele akartam bokszolni a vállába, de nem értem el.

- Paul, vigyázz! – szólt hátra nekem jó tíz perc után, de későn, mert valami szikladarabban hasra estem.

- A francba! – morogtam, és baromi nagyot vágtam a falba, amiből egy jókora darab le is tört.

- Hé, még a végén ránk omlik ez az egész – fogta meg a karomat Jake, de én kirántottam azt.

- Apám, ezt nézd meg! – húztam oda a falhoz, ami a valamelyes beáramló fénytől hihetetlen mód csillogott. – Mi a fene lehet ez?

- Fogalmam sincs, de ez a kékes árnyalat nagyon ütős. Gyere, keressük meg Edwardot, talán ő tudja – mondta Jake és már rohant is kifelé, de körülbelül félóra múlva ismét a barlangban álltunk, Edward válaszát várva.

- Srácok, be kell valljam, értek az ásványokhoz, de ilyet még nem láttam – jelentette ki, ám ekkor hallottuk, hogy valaki bejött a barlangba. – Nyugi srácok, csak Zafrina az – tette a vállunkra Edward a kezét.

- Na végre, hogy megvagytok! – termett hirtelen előttünk az amazon. – Mit csináltok ti itt? – futtatta végig rajtunk a szemét.

- A fiúk találtak valami érdekeset. Talán te meg tudod mondani, hogy mi lehet ez – válaszolt neki Edward, majd a falra mutatott.

- Hú, én sem láttam még ilyet, de várjatok csak. – Ekkor belevágott a falba, amiből ismét kitört még egy darab, és most már elég nagy helyet tett ki a kékes árnyalatú ásvány. – Tudjátok, él itt egy törzs, akik ékszereket készítenek, lehet, hogy ők tudják – fordult felénk. – Ki kellene szedni egy kis darabot.

- Azt majd én megoldom – lépett mellé Edward, majd négy ütéssel kiszedett egy tenyérnyi nagyságú kékséget.

- Zafrina, el lehetne most menni ahhoz a törzshöz? - kérdeztem tőle, mert terveim voltak ezzel a csodás lelettel. – Még nincs annyira késő.

- Persze, elmehetünk, de eléggé messze élnek innen – indult el kifelé.

- Az nem gond. És mondd, milyen ékszereket készítenek? – érdeklődtem.

- Mindent. Nyakláncot, karkötőt, fülbevalót. Vagyis a törzs inkább az ásványokat dolgozza fel, és azokat szokta az egyik helyi ékszerbolt megvásárolni, hogy ezüstbe vagy aranyba foglalja. Azonban a bolt tulajdonosa nagyon korrekt, mert szép összeget kapnak az emberek minden egyes darabért. De ők is készítenek ékszert, viszont azokat bőrre, vagy hasonló anyagokra fűzik.

- Értem. Remélem, szerencsével járunk, és megtudjuk tőlük, hogy mit is találtunk – mondtam halkan, közben észre sem vettem, hogy kiértünk.

Ezután átváltoztunk, majd követtük a macskaszerű nőt, aki eszeveszett sebességgel kerülgette a fákat. Az út tényleg sokáig tartott, és mikor már közel voltunk, visszaváltoztunk, aztán besétáltunk a faluba. Mindenki félreállt, amikor közel értünk hozzájuk, majd egy idős férfi előtt megálltunk. Zafrina számunkra érthetetlen nyelven kezdett el beszélni, amire a férfi csak bólogatott, és a kezemre mutatott.

- Paul, hozd ide, légy szíves, az ásványt – mondta lágyan Zafrina, én pedig lassan elindultam felé, majd az öregúr kezébe tettem a követ. Ám ekkor vettem csak észre, hogy a férfi vak, ami nagyon meglepett. Ezután nem történt semmi, csak néma csendben figyelt mindenki, végül az idős ember megszólalt.

– Paul, Sahan tudni szeretné, hogy mik a szándékaid a kristállyal – mondta az amazon.

- Szeretnék belőle nyakláncot készíttetni Lilynek – feleltem, Zafrina pedig fordított, azután ismét felém fordult.

- És mi az elképzelésed, mert ha kivitelezhető, akkor ők szívesen megcsinálják.

- Én egy szívre gondoltam – kezdtem bele, ám ekkor megláttam a közelünkben álló lány nyakában egy hasonló ékszert, mint amilyet elképzeltem. – Zafrina, olyasmit szeretnék, mint ami annak a lánynak a nyakában van – mutattam a fiatal falubelire.

- Értem – bólintott, közben ismét elkezdett az érthetetlen nyelven beszélni, majd felénk indult. – Elkészítik, de beletelik pár napba. Ha elkészült, majd elmondja, hogy milyen ásvány is ez.

- Rendben, de legyetek szívesek, és ne mondjatok semmit Lilynek, mert meglepetésnek szánom – kértem őket.

- Nem fogja megtudni – válaszolta Zafrina és Edward pár pillanattal később. Maradtunk még egy kicsit a faluban, utána viszont rohannunk kellett haza, mert Edward közölte, hogy a lányok már várnak minket.

Mikor hazaértünk, Lilyék már aludtak, és mi is így tettünk, miután megvacsoráztunk. A napjaink ezek után nagyon jól teltek. Sokszor jártunk le fürdeni arra a helyre, amit Senna mutatott meg nekünk. Felfedeztük a csodálatos állatvilágot, amit, mint kiderült, Lily már megismert Jasper segítségével. Amikor elmesélték, hogyan is történt az egész, azt hittem, rosszul hallok, és nem tudtam, hogy Lilyre vagy Jasperre legyek mérges.

Aztán az itt töltött egy hét alatt felfedeztük a Guayanai-hegyvidéket, a Brazil-felföldet, az Andok hegységet, az Orinoco-alföldet, de a legjobban mindannyiunknak az Amazonas-medence tetszett. Sőt az utolsó napunkon ellátogattunk a Zafrina említette vásárra, ahol rengeteg eladó portéka volt, így Lily vett is magának egy függőágyat, mert nagyon megtetszett neki a pihenés a különös szőttesben. Aztán Nessie-vel együtt vettek még pár ruhát, ami tükrözte a helyi viseletet, de meg kell, hogy mondjam, nagyon jól állt nekik.

Mikor hazaértünk, az amazonok búcsúvacsorát rendeztek a tiszteletünkre, ahová estefelé vendégek érkeztek a faluból. Körülbelül tizenöten lehettek, köztük az idős férfi is, akit úgy vezettek el a kinti székek egyikéhez. Zafrina beszélt velük ismét, és elmondta, hogy elkészítették az ékszert, de a férfinak lenne két kérése.

- Paul, Saran szeretné, ha nem mondanátok el senkinek, hogy hol találtátok az ásványokat, mert fél, hogy a kapzsi emberek lerombolnák az értékeiket – mondta Zafrina, mire bólintottam, ő pedig tudatta a férfival a döntésemet. - A másik pedig az lenne, hogy meg szeretné ismerni azt a lányt, akinek készült az ékszer.

- Ez nem rajtam múlik, tőle kell megkérdezni – néztem Lilyre, amiből szegény semmit sem értett. – Lily, felfedeztünk egy különleges ásványt, és készíttettem belőle a törzs tagjaival egy ajándékot, ami remélem, tetszeni fog neked.

- Ebben biztos vagyok – mondta Lily, majd elindult felém.

- Azonban Saran szeretne téged megismerni, ha beleegyezel – karoltam át a derekát.

- Ennek semmi akadálya – bontakozott ki a karjaimból, majd lassan az ismeretlen felé indult.

Az amazon bemutatta őt a férfinak, aki semmit nem csinált, csak állt Lilyvel szemben, és a saját nyelvén motyogott, mire Zafrina elkerekedett szemekkel bámulta a lenyomatomat. Ezután a férfi Lily nyakába akasztotta az ékszert, azután végigsimított az arcán, közben ismét mondott valamit, végül a törzse többi tagjával elindultak hazafelé. Zafrina még mindig ugyanott állt, Lilyre meredve.

- Edward, mondd, mi történt, mit mondott az öreg? – léptem mellé, de ő csak az amazont nézte.

- Paul – szólalt meg hirtelen Zafrina. – Sahan egy sámán, aki sosem tévedett még. Amikor megérezte Lily auráját, teljesen összezavarodott. Azt mondta, sosem találkozott még hasonló energiájú lénnyel, ahogyan olyan ásvánnyal sem, amit találtatok. Nem lát, mégis tudja, hogy Lily gyönyörű, de emellett rettentően nagy erő lakozik benne, ami egyszer a felszínre fog törni. Az ásvány pedig, amit találtatok, két kristályból áll, mely közül az egyik a hűség köve, ami több összetartozással ajándékozza meg a házasságot.

- Értem, de mit mondott a legvégén? – kérdeztem, mert éreztem, hogy az volt az igazán fontos.

- Azt mondta, hogy Lily különleges, ugyanúgy, mint a nyakában lévő zafír gyémánt – suttogta Zafrina, miközben én csak csodáltam Lilyt, akárcsak a többiek.